Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Boór János: Hivő egyház, tanító egyház (a laikus szemével)

és az embernek, hogy a tudomány egyáltalán lehetséges legyen? ... A világnak, amelynek egyik része a tudósok közössége, egészen különös tulajdonságokkal kell rendelkeznie, és erről még most sem tudunk többet, mint kezdetben. Az a probléma, milyennek kell lennie a világnak, hogy az ember megismerhesse . . . olyan ősi' kérdés, mint a tudomány, és válasz nélkül marad" — ismeri be Kuhn. De valóban válasz nélkül kell maradnia ennek a kérdésnek? Nem lehetne kimutatni, amint a keresztény transzcendentális filozófia és krisztológia meg is kísérli, hogy a véges és viszonylagos paradigmákon túl a kutató és hivő ember már mindig is úton van az isteni Logosz, azaz az abszolút Igazságnak az emberi „történelemben való kifejezhetősége" (Rahner 297) felé? A bibliai paradigma kifejezetten tanítja, hogy zarándokok vagyunk (2Kor 5,6 sk.; Zsid 13,14), ma még csak tükörben, homályosan látunk (1Kor 13,12), míg meg nem látjuk Istent úgy, amint van (1Jn 3,2). Ebben az egyfelé tartásban, ebben a konvergenciában látom a tudományos és keresztény közösség hasonlóságának az alapját.

3. A TUDOMÁNYOS ÉS KERESZTÉNY PARADIGMÁK LÉNYEGES KÜLÖNBSÉGEI A jézusi paradigma Isten felülmúlhatatlan megnyilvánulása

A tudományos elméletek, iskolák és közösségek mind Popper, mind pedig Kuhn szerint nagy gondolkodók zseniális meglátásaiból születnek. A kereszténység alapító géniusza Jézus Krisztus. Eddig a pontig nagyfokú megegyezésről beszélhetünk a keresztény és tudományos közösség kialakulásában. De rögtön itt megmutatkozik több lényeges eltérés is. Az egyes tudósok nem önmagukról kínálnak elméleteket, hanem valami egyetemesebb tárgyi valóságról. Jézus ezzel szemben önnönmagát állítja elénk mintaképül, paradigmául. „Itt meg kell fontolnunk, hogy szavát mint Isten Szavát nem azért tekinthetjük véglegesnek, mert Isten egy pillanatban önkényesen felhagyott a további kijelentéseivel, bár tovább beszélhetett volna (és ezzel a kinyilatkoztatás is befejeződött, bár Isten folytathatná, hacsak akarná); Isten végső Szava az, ami Jézusban jelen van, mert ezen túl nincs mondanivaló, mert Isten valóban és egészen szigorúan önmagát mondotta nekünk ki Jézusban" (Rahner 274). A kereszténységnek eszerint van — már a történelemben is megjelent — abszolút, felülmúlhatatlan paradigmája, míg a tudománytörténetben ehhez hasonlót nem ismerünk. A tudósok csak a jövőben kereshetik ezt a végső és teljes paradigmájukat. Persze az Istenember és a világ megismerésében újra megegyezéseket látunk a tudományos és a keresztény közösség között. Minden Jézusról szóló, de tőle különböző emberi szó, evangélium, hitvallás, dogma stb., minden későbbi paradigma, minden újabb Jézus-kép, amely nem Ómaga, éppenúgy alá van vetve a teremt- ményi lét feltételeinek, a végességnek, esetlegességnek, történetiségnek, fejlődőképességnek, mint a tudománytörténet paradigmái. Vajon a tévedésnek is? Ha az egyháztörténet paradigmáit ilyen általánosan fogjuk fel, akkor

32