Szolgálat 34. (1977)
Tanulmányok - Boór János: Hivő egyház, tanító egyház (a laikus szemével)
fic American, túlnyomórészt tudósok és mérnökök olvasnak, A tudósok maguk a tudomány publikuma, a specialisták számára a publikum még szűkebb, kizárólag a szakterület többi képviselőjéből áll ... A művészet lényegében másokhoz szóló vállalkozás, úgy és olyan mértékben, ahogy a tudomány nem“ (Kuhn II, 451). Úgy gondolom, hogy a művészettel rokon vallásra is érvényes ez a megállapítás. Bármennyire is igényli a vallás az egyéni elmélyedést és meditációt, ugyanúgy megkívánja nemcsak a személyes találkozásokat és a kisebb közösségeket, hanem méginkább a minden ember felé való kitárulkozást és nyilvánosságot. A hasonlóság alapja: a tudományos és keresztény közösség ugyanazon abszolút Igazság felé tart Kuhn Darwin fajfejlődési elméletéhez hasonlítja tudományfejlődési elméletét. Kiemeli, hogy az ő tudományelméletében sincs helye a fejlődés „hová“ kérdésének, csupán a fejlődés „honnanját“ kutathatjuk. Carl Friedrich von Weizsäcker éppen ezen a ponton bírálja Kuhn tudományelméletét (W I. 13.sk.). Ha a kozmikus fejlődés során keletkező formák nincsenek is az előző formákban egyértelműen előre meghatározva (ha egészen egyértelműen meg lennének határozva, akkor már léteznének is!), legalábbis a lehetőség szerint adva vannak, azaz a természeti törvényekkel és a kezdeti állapotokkal logikailag összeférnek. Ugyanígy — mondja von Weizsäcker — a sikeres paradigmáknak is lehetségeseknek kell lenniük az igazságuk, legalábbis közelítő igazságuk értelmében. Von Weizsäcker tanára, Werner Heisenberg a fizika fejlődését már 1948- ban mint zárt elméletek időben egymást követő sorozatát írta le. Kuhn úgy gondolja, hogy az egymást követő elméletek összemérhetetlenek. Heisenberg ezzel szemben azt állítja, hogy a későbbiek általánosabbak a korábbiaknál, a későbbiek a korábbiakat „határesetként“ tartalmazzák, és általában érvényességi területük határait is megvonják. Jó példa erre az összefüggésre a klasszikus és modern fizika viszonya. „Úgy hiszem továbbá, hogy egy általános elmélet több korábbi paradigmát „ex post“ igazol, azoknak a paradigmáknak és elméleteknek az eredményeit is, amelyeket kiszorított; ez az, amit kissé homályosan úgy szokás kifejezni, hogy az új elmélet az elődjét határesetként tartalmazza“ (W I, 15). A tudományos paradigmák következtében a természettudományok nemcsak szakosodnak, hanem egyre általánosabbakká és egységesebbé lesznek. Hasonló vonásokat látunk az üdvösségtörténelemben is: a zsidó-keresztény vallás felülmúlja és „határesetként“ tartalmazza a többi vallásokat, az Újszövetség az Ószövetséget, a 2. Vatikáni zsinat az elsőt és a trientit (vagy talán az ágostai hitvallást is?) stb. A „hová“ kérdés tehát mégsem olyan értelmetlen, mint ahogy Kuhn gondolja. Korszakalkotó munkájának a végén (a második kiadás utószava előtt) fel is teszi a kérdést, hogy miért funkcionál egyáltalán a fejlődési folyamat. „Milyennek kell lennie a természetnek 31
