Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Boór János: Hivő egyház, tanító egyház (a laikus szemével)

zetesközösségel, bázisközösséggel, családdal stb.) — és máris szembetűnik az analógia.

Paradigma és közösség

A tudományfejlődés normális szakaszában az érvényes paradigmák és a tudósok közösségei kölcsönösen feltételezik egymást. A fiatalok a paradigma elfogadásával és példákon való gyakorlati elsajátásával (papíron és laborban végrehajtott feladatokkal) lesznek valamilyen tudós közösség tagjaivá. Az Egyház tagjaivá is az érvényes (apostoli) tanítás elfogadásával és cselekedetekkel (közösség, kenyértörés, közös ima — vö. Csel 2,42) válunk. A tudományos közösségeket éppenúgy jellemzi az érvényes paradigmához való ragaszkodás, mint a hagyományhoz ragaszkodó egyházi közösségeket. Az Egyház átfogó paradigmája maga Jézus Krisztus, és ez a mintakép sokkal gazdagabb annál, hogy egyszer s mindenkorra kifejezzük. Paradigmák egész sorával törekszünk megragadni őt, amint a természettudományoknak is a természet megismerésében a paradigmák sorozatára van szüksége.

Nemcsak a tudománytörténetben, hanem az egyháztörténetben is gyakran előfordul, hogy egy-egy ilyen korhoz kötött paradigma elveszti frisseségét, problémamegoldó erejét. így volt ez a 2. Vatikáni zsinat előtti évtizedekben és évszázadokban is, amikor az Egyház nagy gondolkodói és az egyszerű hívek is egyre inkább érezték az Egyházban érvényes paradigma, azaz Jézuskép elégtelenségét. Ennek a (zsinati) forradalmi szakasznak ma már nyilván a végéhez értünk az egyház legújabbkori történetében. Most a zsinati paradigma gyakorlati kipróbálása és alkalmazása a feladatunk. Tehát újra normális fejlődési szakaszban élünk, ha a tudományfejlődésnek ezt a Kuhn-féle sémáját alkalmazzuk az egyháztörténetre. A keresztény paradigmák nyilván egzisztenciális emberi problémák megoldását ígérik nekünk, életünknek adnak a halálon is túlmutató értelmet, és kielégítik az üdvösség, azaz egész emberi mivoltunk boldogulása iránti ősi szomjúságunkat. A mi paradigmánk fényénél látjuk, hogy ezek a mély emberi igények és vágyak minden emberben benne rejtőznek, akár tudatosították magukban ezt, akár nem. Hasonlatunkat továbbvive azáltal válunk keresztényekké, hogy megtanuljuk a jézusi paradigmát saját életünk egzisztenciális problémáira válaszképpen alkalmazni. Ha el tudjuk sajátítani ezt a készséget, akkor válunk igazán Krisztus- hívőkké. Mivel az alapvető emberi tapasztalok és a jézusi paradigmába való beletanulás elvben senkitől sem idegen, az egyházi közösség egészében és minden egyes tagjában hivatott ennek a Jézusban való istentapasztalatnak az elmélyítésére. Ebben mindnyájan, püspökök, papok és világiak egyszerre tudósok és tanulók vagyunk.

Kuhn egyik 1959-ben megjelent tanulmányában összehasonlítja a tudományt a művészettel. Itt írja: „Végső soron mindkettő a nyilvánosság támogatására szorul .. . . Mégis csak a művészetnek van nyilvános publikuma, a tudománynak nincsen. Még egy olyan folyóiratot is, mint amilyen a Scienti30