Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Boór János: Hivő egyház, tanító egyház (a laikus szemével)

egységre lépett az emberiséggel. A 19. századbeli individualizmus reakciójaként él még ugyan egyfajta harcos egyháziasság, amely gyakran szembeállította egymással a „tanító“ és a „tanuló“ egyházat, a püspökök bizonyos feltételek mellett tévedhetetlen testületét, élén a római pápával (amellyel a gyakorlatban az egyes püspökök és plébánosok is egyszerűen azonosították magukat) és a hivő népet. Ez a szemlélet azonban nem alapul teljesen az egyház tévedhetetlen és visszavonhatatlan tanításán, a 2. Vatikáni zsinat pedig egységesebb egyházképet vázolt fel. Az Egyházról szóló hittani rendelkezés a tanítóhivatal tévedhetetlenségéről az egész hivő Egyház tévedhetetlenségével kapcsolatban beszél (charisma infallibilitatis ipsius Ecclesiae, 25. p.). Az isteni kinyilatkoztatásról szóló hittani rendelkezés a 2. fejezetében leírja, hogy az apostolok (és utódaik) azt adják tovább, amit Krisztustól tanultak, és ez az apostoli hagyomány a hívek elmélkedése és tanulmányozása folytán tovább bontakozik. A világiak apostolkodásáról szóló határozat pedig hangsúlyozza, hogy Krisztust testében egy tag sem viselkedhet merőben szenvedőlegesen (2. p.) és a világiak is részesei Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának. Tehát a „tanítók“ is mindenkor „tanulók“, és a „tanulók" is hivatottak a „tanításra". Persze nem pontosan ugyanabban az értelemben, mert a küldetés egységében megmarad mindig a szolgálatok különbözősége. Hiszen hogyan is lehetne az „élő Isten Egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja“ (Him 3,14), ha az Egyház hivatott vezetői nem részesednének az Egyház tévedhetetlenségének a karizmájában, legalábbis amikor az apostoli tanítást kifejezetten és feltétlenül kötelező erővel hirdetik? Ebben a katolikus egyházban manapság és a keresztény egyházak között már régóta annyira vitatott kérdésben sok részlet vár tisztázásra. A jövő tanfejlődésnek kellene megvilágítania nemcsak a hivő egyháznak a tanítóhivatal iránti kötelességeit, hanem a tanítóhivatal kötelességeit is (pl. egyházi és világi szakemberek előzetes konzultálása, hozzájárulásuk valódi méltatása, az eljárás nyilvánossága az egyetemes egyház hitéhez való igazodás érdekében stb.) ún. „rendes“ és „rendkívüli" megnyilatkozásaiban. Ha a katolikus egyház az apostoli egyház előtt álló számos jogos fejlődési lehetőség közül egykor szigorú jogi szabályozás és pontos logikai, filozófiai megfogalmazás útját választotta, akkor ezt nyilván az egyházi tanítás egész folyamatára ki kellene terjesztenünk.

Számos példa mutatja, hogy az Egyház kollegiálisabb szemlélete nemcsak a zsinati okmányok papírján van meg, hanem egyre inkább átszövi az életet. Megható volt például, ahogy a német püspökök az NSZK közös szinodusán nyíltan bevallották, mennyit tanultak a papok és világiak szenvedélyes hozzászólásaiból. Joseph Ratzinger, a nemrégiben kinevezett müncheni érsek legelső nyilatkozatában a tanulást jelölte meg legfontosabb feladatának. Szinte minden egyházi intézményben és közösségben, amelyet közelebbről ismerek, testvériesebben és kölcsönösen tanulékonyabban dolgoznak össze püspökök, papok és világiak.

26