Szolgálat 33. (1977)
Eszmék és események - Levelesládánkból
szentek élete után, s ráakadtam egy régi kiadásra. Két nagyalakú kötetben, köteten- ként 600 oldalon tárgyalta a szenteket. Elhatároztam, hogy naponta elalvás előtt húsz oldalt elolvasok belőle, bármily álmos vagyok is. Mikor elkezdtem, nem éreztem hivatást a papi életre. Olvasás közben először a remeték élete kapott meg s vonzott, utána, amikor láttam, hogy Isten több remetét visszahívott a világba, hogy ott apostol- kodjanak, az apostoli élet még vonzóbbá kezdett válni. Mire befejeztem a két kötetet, kb. két hónap múlva, megkaptam hivatásomat. + — Egyik éjszakai ügyeletem során egy nagyon súlyos alapbetegsógű és már gyógyíthatatlan beteg meghalt a kezem között. Rettenetes és leírhatatlan volt érezni azt, hogy most én veszítettem, és hogy tehetetlen vagyok. Be kellett ismernem, hogy az Ö akarata előtt csak meghajolni lehet. Egyet tehettem csupán: hagyni emberhez méltón meghalni, és szótlanul, az Úr irgalmát kérve leikéért, utolsó útjára bocsátani. Nagyon nehéz az orvosi hivatás, nagyon sok buktatóval, sok reménnyel és félelemmel, de éppen ezért — nagyon szép. — Szállingózik a hó. Betegágyamból kilátok az utcára, és pontosan a templomunk tornyát is látom. 1970-ig naponta ott voltam. Istenem, de jó volt! Istenem, de jó, hogy akkor mentem, amikor lehetett! — Olyan jó, mikor örömet várok. Reggel eszembe jut: Uram, küldesz-e ma örömet? Hogy könnyebb legyen a vidámságtól a betegség terhe. Most nagyon szép napsugaras idő van, így nővérem még néha elvisz a templomba. Hála, sok mindenért! Hogy Valaki engem is vár az oltárnál, és velem jön és erőt ad! Nagyon félek a haláltól, de ad erőt — hiszem — abban a rettenetes órában, Aki e földre hozott. + (Csíksomlyóról:) A búcsú most is szép volt. Egyik ismerősöm azt mondta, nem megy oda, nem szagolja annyi ember lábszagát. Én a nyírfaágacskák imádságlllatát éreztem (rendszeresen bekapcsolták a szellőztető berendezést). Arra gondoltam, hogy ama ünnepi lábmosás vajon lábszag ellen volt-e, vagy számbavette az Úr az érte tett fáradozás bütyökké, tyúkszemmé testesült valóságát, és nem átallotta nagyrabecsülése jeléül csókjával illetni, miután áldott kezével üdítő vízzel tisztára simogatta. Vagy fáradhatatlanná edzette a kitartásra? A mamája sem látszott finnyásabbnak. Nagy csapat érkezett Pestről. Az állomásról a szállodába akarták terelni őket, de azt mondták, őket az Édesanyjuk szállással várja. Egész éjszaka folyt az ima és ének. Hétfőn reggel sikerült egy búcsúzó csoportot még ott kapni. Hosszan, fel-felzokogva imádkoztak, búcsúzódtak, ott hagyták kéréseiket. Majd énekelni kezdtek: Isten veled Anyánk, hazamegyünk, Vigyázó jó szíved legyen velünk. Akkor is, otthon is, maradj vélünk, maradj vélünk, Mert úgy az életünk könnyebb nékünk. Aztán elindultak kifelé, de fele útról visszahúzta őket a szívük. Felmentek a szoborhoz. Még hallatszott a szipogásuk, de lassan elcsitult, és lábujjhegyen szépen elvonultak. Mi kaptunk egy csomó misét, mert a már alig lézengő papok is még ott akartak misézni. + — A Szolgálat 31. száma megérkezett. Nagyon köszönjük, remélem sokakat rádöbbent majd ez a pár cikk, hogy van kapcsolat a mi jólétünk és mások nyomora között. — A Szolgálat ezután már ilyen lesz, mint ez az utolsó szám? Olyan barátságtalan, unpersönlich — ilyennek tűnik nekem. A könyvszemle meg Halottaink kimaradt belőle, és a beosztása is olyan más, mint eddig volt. A régebbi számok sokkal személyesebbek, családiasabbak, s ez úgy hiányzik nekem az új számból. Ügyé, ezt is meg szabad írni? (De mennyire! Ezentúl évi négy .rendes“, azaz rovatokra osztott számot fogunk kiadni. Szerk.) 84
