Szolgálat 33. (1977)
Tanulmányok - Hevenesi János: A betegek lelkipásztori szolgálata
tesen áll, hogy a szentkenetet egy hitét vesztett pap is érvényesen és a beteg számára gyümölcsözően szolgáltathatja ki, mert az egész egyház hite pótolja a pap hitét. Mégis egy liturgikus cselekménynek, kegyelemközvetítésnek igazi légköre és a nagyobb eredményességnek feltétele az, hogy minden liturgikus imádság, főleg maga a „forma sacramenti“, a hitből fakadjon: a kiszolgáltatóban is, a szertartásban együtt ünneplő jelenlevőkben is és magában a felvevőben is. Ámde a hit igazán csak akkor hit, ha a szeretet cselekedeteiben testesül meg. Van-e azokban hit, akik minden lelkifurdalás nélkül talán durván és igazságtalanul bánnak a beteggel, öreggel, talán éppen szülőjükkel? ... Figyeljük meg viszont azt, hogy a szentséget felvevő, életerőben megfogyatkozott embert milyen hatalommal sodorja a hit felé a Jézus nevében feléje sugárzó szeretet, a szíves gondoskodás akár környezete, akár pedig lelkipásztora részéről. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a szentkenetben részesülő hírből és tapasztalásból olyannak tudhassa a papját, mint aki az öregek és betegek „ügyvédje" és szolgája, és egész magatartásával hiteles tanúja az igazi, vagyis a jó és irgalmas szívű Istennek. Egyébként csak az ilyen pap nevelheti igazán áldozatossá híveit, s csak az ilyen pap gyűjthet maga köré igazi szeretetközösséget „hitből fakadó imára", a szentkenet feladására. A liturgikus közösségnek mindig szeretetközösségnek is kell lennie! Hasznos persze az is, hogy az igehirdetésben, de még az egyetemes könyörgésekben is gyakorta kerüljön elő az életerőben megfogyatkozottak ügye. 2) Meg kell említeni az örök élet hitének hirdetését. Nyilvánvaló, hogy a szentkenet „hitből fakadó imádsága" csak akkor lesz üdvösségére a betegnek, ahogyan Szent Jakab ígéri, ha a hit kiterjed az örök élet igazságára is. Csak fel ne tételezzük egykönnyen az örök élet hitét, még „jobb“ híveinknél se! Mindenesetre sokan közülük bizonyos szorongó kétellyel viseltetnek ezzel a témával szemben. Nem tapasztaltuk-e még, hogy amikor a magunk betegségében, gyászunkban vagy egy-egy nagybeteg helyzetének átélésében szembesültünk a kérdéssel: van-e élet a síron túl? — egy kissé elbizonytalanodtunk. Nem kétely lappangott a szívünkben, de az megmutatkozott, hogy hitünk igazi biztossága, teherbíró képessége fogyatékos. Még bennünk is, akik pedig tanítók vagyunk Isten népében! Persze a szentség, a szentkenet is, nemcsak feltételezi és kifejezi a hitet, hanem növeli is. És ez nagy vigaszunkra van, ha önmagunkra vagy betegünkre nézünk. Ám nem mentesít attól, hogy hirdessük az örök életet, hogy nyíltan tanúságot tegyünk egy másik világról. És kövessük Szent Pált: az ő athéni beszédjéhez hasonlóan mi is a Jézus-eseményből induljunk ki; az örök életet mindig a húsvéti misztérium fényében igazoljuk! » 41
