Szolgálat 33. (1977)
Tanulmányok - Hevenesi János: A betegek lelkipásztori szolgálata
Szemléltetésképpen vegyünk egy közönyös családból való gyermeket. Most még csak ennyit vett észre: „rosszul van a nagymama, már a pap is volt nála.“ Ebből a megállapításból valami megmarad a tudatában vagy tudata szintje alatt: egy általános ítélet, amely kedvező Krisztus egyházára. Főleg akkor lesz így, ha a gyerek maga is részt vett a szertartáson, értett mindent, értette a rövid, észhez és szívhez egyképpen szóló homíliát is, és meghatva nézhette, milyen szeretettel foglalkozik a pap a nagymamával, s többször is „kedves betegünk"-nek titulálta (nem pedig így mondta: „hogy ezt a beteget...“) A gyerek élménye nem más volt, mint találkozás Krisztus és az egyház misztériumával; talán hosszú évekre egyetlen, de biztosan maradandó találkozás. Ugyanilyen élményben lehet része a kórházi betegnek is, aki észreveszi, hogy betegtársát „ellátják“, vagyis Krisztus embere a maga eszközeivel közösséget vállal vele, mint szenvedő testvérével. A megújult szellemben kiszolgáltatott szentkenet tehát összegyházi szinten, közvetlenül pedig a helybeliek előtt jó hírnevet szerez az egyháznak. És ez történik abban a falusi vagy városi környezetben, amelyben olyan égető kérdéssé lett az életerő végső megfogyatkozásában szenvedők ügye, hogy nem lehet eléggé nagyra értékelni a betegekkel, öregekkel közösséget vállaló egyház jó példáját. II. Lássuk most először a lelkipásztorilag még rendszeresen elérhetők csoportját: velük kapcsolatban keressük, milyen mozzanatokból áll betegszolgálatunk. 1) Az új „ordo unctionis“ iránymutatásához híven egészséges híveinket be kell vonnunk abba a felelősségbe, amellyel mindannyian tartozunk a betegeknek és öregeknek, főleg — de nem kizárólag — lelkűk üdvösségének. De nehéz is elviselni a családban az öreget, a beteget! Megértjük, hogyha a család mielőbb szociális otthonba akarja juttatni őket. A munkavállalás miatt sokszor megoldhatatlan az ápolásuk, gondozásuk. Vajon mennyire játszik közre mégis e kérdésben az önzés, a földi javakért való versengés, a kényelem- szeretet, a szórakozások hajszolása, a hálátlanság? Az autó, úgy mondják, státusszimbólum, viszont egy botra támaszkodó nagypapa, egy csökkent elméjű gyermek vagy egy ágyhoz szegezett idős családtag nem státusszimbólum. Csakhogy éppen arról van szó, hogy egy másik „státus" szimbólumává kell tenni őket: az áldozatos szeretetben, a figyelmes gondoskodásban kivirágzó krisztusi élet státusszimbólumává! És ez is a betegek szentségével kapcsolatos lelkipásztori feladat. A szentkenet kiszolgáltatásának ugyanis legalább közvetett köze van a szeretetapostolkodáshoz. Figyeljük meg: Szent Jakab a szentkenettel kapcsolatban hitből fakadó imádságot (oratio fidei) említ. Természe40
