Szolgálat 32. (1976)

Tanulmányok - Edith Stein: Életalakítás Szent Erzsébet szellemében

kolostorba, mint fejedelmi trónra, egy nagy lábon élő, ragyogó udvar középpontjának. Mert ilyenhez voltak szokva Wartburgban a thüringiai lovagok Hermann őrgróf ideje óta.

Azután következik a lovagregény: a fiatal őrgróf lovaggá ütése és trónfoglalása, a fényes eljegyzés és a fejedelmi pár mézesheteinek boldogsága, Erzsébetnek mint a tartomány úrnőjének élete férje oldalán: ünnepi lakomák, vadászatok, lovaglás keresztül-kasul az országon, közben csendes gondoskodás a szegényekről és betegekről Wartburg környékén. Majd az egyre komolyabb uralkodói gondok: a hitves veszedelmes háborúi, távollétében kormányzás, küzdelem a népet pusztító éhség és járvány ellen, ugyanakkor környezetének ellenállásával szemben is, amely nem akarja megengedni, hogy minden erejével távol tartsa a nyomort. Végül az őrgróf fogadalma, hogy keresztes hadjáratot vezet, a búcsú és az elválás szenvedélyes fájdalma, az önuralmát vesztett özvegy összetörése a halálhír érkeztekor. Mintha olyan asszonyi sors lenne ez, mint annyi más.

Ami azonban most következik, az új és páratlan. A gyászba süllyedt asszony fölemelkedik, mint „mufier fortis“ (így dicséri az ünnepi liturgia), és kezébe veszi sorsát. Viharos éjjel hagyja el Wartburg várát, ahol nem engedik lelkiismeretének előírása szerint élni. Eisenachban keres menedéket magának és gyermekeinek. Nem talál elviselhető hajlékot, azért ideiglenesen anyai rokonai vendégszeretetét fogadja el. Később bekövetkezik a kibékülés férje fivéreivel, teljes tisztelettel és testvéri szeretettel visszaviszik Wartburgba. De nem sokáig tűri az életet ott: végig kell járnia az utat, amely megnyílt előtte, el kell hagynia magas helyét, hogy a szegények legszegényebbjei között éljen, mint egy közülük, gyermekeit idegen kézre kell bíznia, hogy egyedül az Úré legyen és neki szolgáljon szenvedő tagjaiban. Mindenéből kivetkőzve fogadalommal köti le magát az Úrnak, aki mindent odaadott övéiért: 1229 nagypéntekén a marburgi ferences templom csupasz oltárára teszi a kezét, és fölveszi a rend ruháját. Hiszen már évek óta mint harmadrendi hozzá tartozott, de még nem élhetett egészen szellemében, mint szíve vágya volt. Most már a szegények nővére, és szolgál nekik abban a kórházban, amelyet ő épített. De nem sokáig, mert már két év múlva kimerül az ereje, és a huszonnégy éves Erzsébet bemehet Ura örömébe.

II.

Életének külső tényei elég tarkák és vonzók ahhoz, hogy foglalkoztassák a képzeletet, hogy ámulatot és csodálatot ébresszenek. De nekünk nem ezzel van dolgunk. A külső tények hátteréig szeretnénk hatolni, megérezni annak a szívnek a verését, amely ilyen sorscsapásokat viselt el és ilyen tetteket vitt végbe, magunkba szívni azt a szellemet, amely irányította. Minden tény, amit Erzsébetről elmondanak, minden fennmaradt szava egyet árul el: izzó szívet, amely bensőséges, gyengéden odasimuló, hű szeretettel

42