Szolgálat 32. (1976)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A szomorúság dicsérete

ban“ (2Tim 3,11), és a II. Vatikáni Zsinat megmagyarázza, hogyan kell ezt érteni: „a test és a világ hamarosan rárakja a keresztet annak a vállára, aki a békét és az igazságot keresi“ (GS 38). Ez az „üldözés“ nem valami ádáz gyűlölet következménye, hanem természetes folyamat eredménye. Ahogy az élő szervezet fájdalmas, gennyező reakcióval löki ki magából az idegen testet, úgy a Krisztust be nem fogadó „világ“ és a tulajdon ideigvaló javunkat öntudatlanul, ösztönösen bálványozó önszeretetünk igyekszik kivetni magából az élő hitet. A magát abszolút értékként kereső önszeretet az a „rossz kívánság“ (concupiscentia), amiről a Tridenti Zsinat olyan megrendítő egyszerűséggel mondja: „Ez a Szent Zsinat vallja és érzi, hogy a megkeresztelt emberben megmarad a rossz kívánság, azaz a bűnre való hajlam; de avégre marad meg bennünk, hogy küzdjünk ellene, és így aztán nem is árthat azoknak, akik nem egyeznek bele, és Jézus Krisztus kegyelmével bátran ellenállnak neki“ (DS 1515). Nem árt — de fáj! Ki ne szomorodnék el, ha látja, hogy egyre küzdenie kell a tulajdon ösztönös énjével! így megértjük, hogy néha a „kísértés“ szóval fordíthatjuk le ennek a komoly, majdnem komor árnyéknak a nevét, amely átsuhan a keresztény ember tudatán, mikor arra gondol: mennyivel könnyebb lenne az élete, ha időnként felfüggeszthetné az igazság, a szeretet, a becsület parancsának az érvényét!

Az Úr Jézus azt mondotta tanítványainak: „Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik .. . Most szomorúak vagytok, de viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömöteket nem veheti el tőletek senki“ (Jn 16,20-22). Ha számon tartjuk azt, amit a keresztény hagyomány a keresztény élettől csak ritkán elválasztható szomorúságról tanít, akkor hajlandóak volnánk megint csak azt mondani, hogy a szomorúság előcsarnoka a keresztény örömnek, de úgy módosítanánk ennek az állításnak az értelmét, hogy az egész földi életet azonosítanánk a szomorúságnak szentelt előcsarnokkal.

De akkor hogyan folyhat a békés boldogság jegyében a keresztény élet? És hogyan „dicsérhetnék“ a szomorúságot, amely („sajnos“) felhőjébe burkolja létünket?

A dolog úgy áll, hogy a keresztény öröm nem egészen azonos a világ örömével, és a keresztény szomorúság némileg különbözik attól a kedélyállapottól, amit a világ nevez szomorúságnak; azért az az öröm, ami Krisztus adománya, és az a szomorúság, amit Krisztusban érez a tanítványa, nem zárja ki egymást, sőt az egyik aligha valósulhat meg a maga teljességében a másik nélkül. Dicsérjük a szomorúságot, mert általa részesedünk a Krisztus örömében.

IV

Van öröm, aminek az az alapja, hogy tapasztaljuk hajjamaink, vágyaink kielégülését. Ez a napfényben keringő pillangó, a tejet lefetyelő kis cica öröme.

12