Szolgálat 32. (1976)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A szomorúság dicsérete

Külön ízt ad az örömnek, ha nehézségek legyőzése révén értük el. Nézzük a fényképeket, amelyek sportolók arcát rögzítik abban a pillanatban, mikor győztek. Futóbajnokok, úszók, lovasok, biciklisták . . . Még látszik az arcizmok görcsös feszülése, bőrük csillog az ömlő verítéktől, de már felnyílik az ajkuk, és sajátságosán csillog tágra nyílt szemük. Nyilván valami egészen intenzív élményük van, amit nem lehet összehasonlítani azzal, amit éreznének, ha mindig ott sütkéreztek volna a céloszlop tövében és születés- napi ajándékképpen kapták volna a kupát.

Ismét sajátos formája az örömnek az, amit egy lélektani gát átugrása, az önzés felett aratott győzelem tesz kívánatossá. „Nagyobb boldogság adni, mint kapni“, intette tanítványait az üdvözítő (Csel 20,35). Ez az életet adó édesanya öröme: „Az asszony is szomorú, aki szül, mert elérkezett az órája. Amikor azonban megszületik a gyermeke, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többé a gyötrelmeire“ (Jn 16,21). Ez a családapa öröme, aki nagy fáradsággal otthont adott a családjának. Ez a fiatal házasok boldogsága, mikor az egyik igazán mindenestül odaajándékozta magát a másiknak.

Amint az imént idézett evangéliumi hasonlat is mutatja, innen csak egy lépésnyire van a Krisztus békéje, amit a világ meg nem adhat. Akit az Isten kegyelme éltet, az örül annak, hogy Krisztus Urunkkal egyesülve, a Szentlélek erejéből, mindent megadott az Atyának. Hogy vannak emberek, akiik ebből az örömből élnek, az tény; akinek nincs hite, az mint vallásos exal- táltságot, aki hisz, az mint a kegyelem csodáját magyarázza ezt a tényt. Egyik klasszikus, gyakran idézett leírását Eusebius Egyháztörténetében találjuk (V, 1). Az elfogott lyoni keresztények közül néhányan megtagadták a hitüket, mások állhatatosan szenvedték a kínzást. Mikor együtt vezették mindet a végső ítélet kihirdetésére, mindenki látta a két csoport között a különbséget. A hittagadók levertsége, szégyene kiemelte a hitvallók lelki állapotát, amelyre, ahogy az ősi szöveg mondja, „a vértanúság öröme, a megígért boldogság reménye, a Krisztus szeretete és az Atya Lelke felemelte őket“. Az a szó, amelyet a „felemel“ igével fordítunk (apokouphízó), egyaránt jelent érzelmi felszabadítást és az akarat megerősítését. Forrásunk szerint a vértanúk bátor öröme olyan benyomást tett, mintha ékszerek és illatos kenetek vidámították volna őket. Bizonyára volt a lyoni egyházban nem egy jó keresztény, akit nem fogtak el, és aki jogosan örült, hogy lelkiismerete sérelme nélkül megmentette életét és vagyonát; de ez az érthető és semmiképpen sem hibáztatható öröm nyilván különbözik attól, amit szerzőnk „a vértanúság örömének" nevez.

Ennek a sajátos boldogságnak belső összetevője a fájdalom, amit elfogad, feláldoz, legyőz és magába bekebelez, úgy, ahogy a bátor hőstettnek összetevője a veszély tudata, az emberi személynek a test.

13