Szolgálat 31. (1976)
Sántha Máté: Hildegard Burjan, a szociális tett embere
derék, képzett munkaerők, emberek, akik életre szólóan elkötelezik magukat mások szolgálatának. Kezdett kialakulni benne egy evangéliumi tanácsok szerint élő közösség gondolata. Vizsgálódott: tanulmányozta az akkoriban alakult magyar szociális testvérek, a müncheni Szentcsalád-nővérek szabályzatát. „Ne csináljon se magyar dolgot, se németet, csinálja a sajátját, azt, ami a szívéből jön, minden teketória nélkül! Én segíteni fogok, amiben csak tehetem" — mondta neki érseke, Piffl bíboros. Valóban hűséges támasza és pártfogója maradt. Nagy szerencse volt ez, mert Frau Doktor soha nem fogott nagyobb feladatba főpásztorának véleménye és jóváhagyása nélkül. Ha pedig az óhajtott valamit, az parancs volt számára. Másik nagy támogatója Dr. Seipel, a későbbi kancellár lett. Halálig tartó barátság fűzte őket egymáshoz, amelyben valószínűleg Seipel kapott többet. Hildegard mellett sajátságos módon amolyan „ördög ügyvédje“-ként szerepelt. Nem volt az asz- szonynak olyan elgondolása, amit ne ellenvéleménnyel fogadott volna. Mikor egyszer kérdezték, miért, bevallotta, hogy elvből. „Frau Dr. Burján olyan szerény, hogy szüksége van valakire, aki nemet mond neki. Ez biztonságot ad számára, és tisztázza a terveit. Amit helyesnek és szükségesnek ismert meg, attól úgy sem lehet eltántorítani.“ Teljes volt az ellentét az alakítandó közösség terén is. Hildegard lelkében a tabernákulum előtti hosszú imák és meggondolások során népmisszionáriusok eszméje bontakozott ki, akik szerzetesi ruhától, klauzúrától nem akadályozva szolgálják az Egyházat és a rászorulókat. Bármennyire tisztelte és szerette is a fennálló szerzeteket, látnia kellett, hogy az idők rugalmasabb intézményeket követelnek. Seipel viszont elkötelezett lelkek kis csoportja helyett laza közösséget akart, a lehető legszélesebb alapon. Hildegard nem szerette semmiben sem azt, ami fél, ami homályos és nehezen fogható. Mégis megadta magát. Ha Isten úgy akarja, majd kialakul ebből is az ő terve. Az új egyesülés jelmondata Szent Pál mondása lett: „Caritas Christi ürgét nos“, neve pedig végül is az átfogó jellegű „Caritas Socialis“. 1918 nagyhétjén P. Szabó Szádok OP tartott lelkigyakorlatot 40 szociális munkában részt vevő nőnek. Ezekből alakult meg 1918. okt. 24-én a CS, és ezután havonként tartotta összejöveteleit. Mondanunk sem kell, hogy hamarosan elkülönült az a kis „belső kör“, amelyről Frau Doktor álmodott. Egy év után Seipel is belement a különválásba. Sőt később az egészet az ő alapításaként emlegették. Hildegard egy szóval sem tiltakozott ilyenkor. Pedig a valóság éppen az ellenkezője volt. „A mi programunk — mondta — olyan embereket fog létrehozni, akik benső életük túlcsordulásából tudnak közösséget alkotni, jobban, mint külső eszközökkel el lehetne érni. Ez lenne Krisztus követésének igazi közössége.“ Merész program, merész és mai elgondolás. Hildegard nem sietett: élő szervezetként hagyta formálódni társulatát, egyik év tapasztalataiból tanult a másikra, és elvszerűen igyekezett a rugalmasságot biztosítani. Tudta, hogy az alapító kiesését majd úgyis szilárdabb formáknak kell pótolni. Imádkozott, 7 97
