Szolgálat 31. (1976)

Sántha Máté: Hildegard Burjan, a szociális tett embere

Közben azonban igen jelentős események történnek. 1908 őszén egy reggel a fiatalasszony rettenetes vesefájdalmakra ébred. Érezve a halálveszélyt, katolikus környezetbe akar kerülni, és a berlini Szent Hedvig-kór- házba szállíttatja magát. Másodszor és immár döntően lépnek be a szép fehér apácák Hildegard életébe. Racionális nevelésű értelme eddig képtelen volt hinni a csodában. Most, amikor közelről látja, sőt mintegy a saját beteg testén megéli, hogyan változtatja át a kegyelem az önző embert áldozatos, anyaian gondos ápolóvá, most végre tud hinni. Ilyesmit, mint ezek a nővérek, nem képes csinálni a természetes, önmagára hagyott ember. „Foerster és Saitschik nem tudott meggyőzni: de itt átéltem a kegyelem hatását, tehát semmi sem tarthat vissza többé." És most betű szerint teljesedik a költő szép szava: „Ki látni bírja a csodát, Az a csodát magában hordja." A kórlapról az eset teljes lefolyása követhető, s ezek a szakszerű följegyzések regénynél izgalmasabbak és drámaibbak. Azonnali operáció, kiveszik a vesekövet, de a seb gennyed, nem gyógyul. Októbertől márciusig a beteg négy nagyobb és több kisebb operáción esik át. Hónapokig napjában háromszor morfiumot kap, hogy a fájdalmakat bírja. 1909 nagyszombatján az orvosok tudtára adják a kétségbeesett férjnek: felesége órái meg vannak számlálva. Másnap, húsvét reggelén egy megmagyarázhatatlan tény előtt állnak: a vágás begyógyult, a beteg láztalan. „Geheilt entlassen“ — mondja a lakoni- kus bejegyzés. Hildegard egyetlen következtetést von le ebből: ennek a csodálatosan visszakapott második életnek egészen Istenének kel! lennie. A kórházat elhagyva aug. 11-én megkeresztelkedik.

A sokszoros operációk nyomai fél testét befödik; a sebhelyek olyan mélyek, hogy két ujja belefér. Belül súlyos összenövések képződnek. Egész élete során fájdalmak és betegségek fogják kínozni. Szinte érthetetlen, hogyan volt képes ilyen fizikummal ekkora teljesítményekre. Néha elszólta magát: „Ha Isten halálos órámban azt kérdezné, akarok-e tovább élni azon az áron, hogy mindezt még egyszer átszenvedem, habozás nélkül a halált választanám." De általában szuverén akaraterővel nem vett tudomást a fáradtságról, fájdalmakról. Virulóan friss külsejét látva senki nem is gyanakodhatott erre. Mintha csak a jó Isten is segítségére akart volna sietni, hogy teljesen eltűnhessen az ügy mögött, amelyet képviselt. Bajairól csak olyankor ejtett szót, ha mást erősíthetett vele. Egy alkalommal az egyik nővér lázról panaszkodott. Hildegard megjegyezte: „Ma én is nagyon nyomorúságos állapotban vagyok. Gyakran fel-alá járok a szobában és fájdalmamban a falba verem a fejemet." A nővér egyszerűen nem tudta elhinni: hiszen olyan kedvesen, derülten beszélgetett vele!

A képviselőválasztási körút idején kezdett mutatkozni súlyos cukorbaja. Saját magának adta be naponta az inzulint. A reggeliző asztalnál a szomjúságtól szájpadlásához tapadó nyelvvel nézte, milyen jóízűen eszik és iszik az ura. Ö nem ehetett, hiszen még azután ment el erőt meríteni a napi szent94