Szolgálat 31. (1976)
Georges Cottier: Van-e keresztény tanítás az erőszakról?
Már most fel kell vetnünk a kérdést: tesz-e hozzá valami újat, eredetit a mi századunk az elmúlt századok elmélkedéseihez? A válasz nézetem szerint igenlő. Az újság elsősorban abban áll, hogy megértjük az imént felsorolt különféle fejezetek összefüggését. Mindegyik az erőszak egy-egy sajátos módjára vonatkozott. Ma kihámozzuk, mi bennük a közös, és így jobban felmérjük az erőszak jelenségének kiterjedését, sokféle és bonyolult jellegét, a mélységeket, ahová gyökerei nyúlnak. Továbbá mind kényszerítőbbé válik a meggyőződés, hogy ezt az erőszakot bizonyos mértékben ki lehet és ki kell küszöbölni. Valaha az erőszakot le- küzdhetetlennek ismerték el, csupán mérsékelni törekedtek. Amikor a háború a fejedelmek és zsoldosok dolga volt, korlátolt eszközökkel, bizonyos időszakokban, még csak nem is gondoltak rá az emberek, hogy kétségbe vonják elkerülhetetlen voltát. A háborúzás ősidők óta a fejedelmek egyik rendes tevékenysége volt. Ilyen környezetben az igazságos háború teológiája igen figyelemreméltó elméleti erőfeszítést jelentett annak érdekében, hogy megfékezzen egy olyan jelenséget, amelynek dimenzióit még nem tudták fölmérni. Elválasztani az igazságosat az igazságtalantól mindig is merész feladat volt a gondolkodás számára. Hiszen gyakran nem tud kellő távolságba kerülni meghatározott gazdasági, társadalmi, politikai vagy kulturális feltételektől. Hogy egy ókori példával éljünk: a „Politika“ I. könyvében a becsületes Arisztotelész szigorúan elítéli az uzsorát és a kamatra való kölcsönzést, mint az igazságossággal ellenkezőt. Ugyanitt szemrebbenés nélkül elismeri, hogy a rabszolgák összefogdosása a törvényes birtokszerzési módok közé tartozik. Ma tehát megértjük, hogy az erőszak határai hátrálhatnak, sőt egy bizonyos adott esetben kiirtására is gondolhatunk. De hogy értsük ezt? A keresztény realizmus megóv bennünket attól az ábrándtól, hogy teljesen és véglegesen meg lehetne szüntetni. Ha le kell és le lehet győzni az erőszakot, akkor ez csak részlegesen lehetséges, annak arányában, ahogyan a kegyelem — az egész világunkat majdan magába merítő dicsőség záloga — legyőzi a bűnt a Parúziáig eltelő idő során. A kegyelem iránti készség hiányozhat, lehet teljesebb vagy fogyatékosabb, kérdéssé válhat. A Krisztus utáni kor az eszkatológikus feszültség kora, amelyben a hitnek félelmetes harcot kell vívnia a gonoszság erői ellen; Isten országa fokozatosan csírázik ki a konkoly között; az aratás ideje még nem jött el. Szüntelen és kétes kimenetelű küzdelem során nyerünk teret az erőszak ellenében, és ezt a harcot mindig újra kell kezdenünk. Nem egyszer az erőszakon aratott győzelem nem az erőszak hiányát fogja jelenteni, hanem a hősies erőszakmentesség válaszát a mind nyersebb erőszakra. Mégis lehetséges a haladás. Elsősorban a tudatosodás síkján. Az elméleti tanítás és az emberi lelkiismeret mindig jobban megérti, mekkora rossz az erőszaknak ez vagy az a fajtája. Behatol-e majd ez a meggyőződés az életmódba is? Ez nehezebb, de nem lehetetlen. Remélhetjük, hogy először is belekerül a politikai okmányokba, a törvények 51
