Szolgálat 31. (1976)

Georges Cottier: Van-e keresztény tanítás az erőszakról?

veit méltatlankodásunk hízeleg kifinomult érzékenységünknek, de ugyanakkor vakká tesz korunk választékosabb erőszakfajtái iránt.

Egyébként az erőszakról és félelemről való gondolataink nemcsak kiemelik az erőszak proteuszi sokarcúságát, hanem pontosabban megmutatják természetét is. Az erőszak minden esetben merénylet a szabadság, mégpedig a személy szabadsága ellen. Az ember személyi méltóságának tisztelete, a személyiség tényleges elismerése: ez az az elv, amelyhez mérve nyomára jövünk az erőszaknak.

c) Az erkölcsteológiának tehát számos fejezetében esik szó az erőszakról. Említettük a szabadság és a kényszer problémáját a szerződések érvényességére vonatkozólag, a törvényes önvédelmet és az élet tiszteletét. Ezektől függenek azután a háború, a lázadás, a forradalom, a zsarnokgyilkosság, a halálbüntetés vagy a magzatelhajtás problémái. Tegyük még hozzá a rabszolgaságot, a foglyokat, a büntetőjogot, a bírói erkölcsöt, a titoktartás jogát, a beismerést és a kínzások elítélését. Ez a lista semmiképpen sem kimerítő, de máris lehetetlen, hogy csak röviden is elemezzük.

De az egyszerű felsorolás egy megállapításra vezet: A puszta tény, hogy a moralisták annyit küszködtek ilyen problémákkal, mutatja, milyen élesen tudatában voltak az erőszak rendellenes és botrányos voltának. Ez a megállapítás az erkölcsteológiára vonatkozik, vagyis arra az elméleti tudományra, amely szabatosan próbálja szemlélni a kérdéseket. Ezen a síkon az erkölcsi tudat mindig világosabb megértés és mindig határozottabb megfogalmazás felé tör. De a tudatosodás folyamata az egyházi tudomány valamelyik területén többé-kevésbé hatékonyan tudja alakítani egy társadalom vagy egy korszak magatartását. Meg kell tehát különböztetnünk az erkölcstannak mint szerves tudománynak fejlődését az erkölcsök történetétől. Jókora távolság lehet a kettő között. És amikor magatartásról beszélünk, nem csupán viselkedésre gondolunk, hanem a gondolkodásmódra és az önkéntelen erkölcsi ítéletekre is. Sőt egyik-másik moralista, mint korának gyermeke, megoszthatja annak előítéleteit és beleszőheti teológiai értekezéseibe, anélkül, hogy rájönne: ezek nincsenek összhangban az elvekkel. így azután egyes dolgok feledésbe merülnek, másokban visszaesés mutatkozik, vagy éppen nyílt ellentétek a teológusok tanítása és a korfelfogás között. A renaissance idején elfelejtették, hogy 866-ban I. Miklós pápa elítélte a kínzást. A királyok „isteni jogának“ elméletét vallva az utóbbi századok szem elől tévesztették a középkornak azt a szilárdan megállapodott tanítását, hogy a zsarnok az igazi lázadó, s ezért elűzése törvényes lehet. De legszomorúbb példája a kiáltó ellentétnek bizonyos keresztény korszakok antiszemitizmusa.

Világos, hogy gondolatmenetünk a teológiai gondolkodás állapotára vonatkozik, nem pedig a szenvedélyek és előítéletek homályában álló szokások tanúbizonyságaira.

50