Szolgálat 31. (1976)

Belon Gellért: Igazságosság, jog és evangélium

és János mennykövet kívánnának a barátságtalan szamaritánusokra, akik éjszakára sem fogadják be, „de rájuk pirított Jézus és más faluba ment“ (Ll< 9,55). Előre bocsánatot ígér napi hetvenhétszeri vétkezésre is, különben nem kívánná ugyanezt meg az őt követőktől (Mt 18,22), s ezzel nyitva hagyja az ember döntési szabadságát még akkor is, amikor már elkötelezte magát neki. Ahogy Júdással bánik, az plasztikus képe szabadságtiszteletének. Kiválasztja apostolává a tanítványok közül — bizonyára Júdás ambicionálta ezt a kiválasztást —, noha „kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni" (Jn 6,64). Ha időnként meg-megemlíti elárultatását, ennek soha sincs személyi célzata, a közösség gyanúját sohasem irányítja Júdás felé, úgyhogy az utolsó vacsora bizalmas hangulatában sem tudnak az árulóról semmit sem, sőt magukat fogják gyanúba, mikor „sorra kérdezték: Csak nem én vagyok az, Uram?“ (Mt 26,22) A lábmosásból sem hagyja ki, sőt valószínűleg az oltáriszentség vételéből sem, és oly diszkréten szólította föl tettének elvégzésére, hogy János apostol, aki végül is megtudta Jézustól Júdás nevét, szükségesnek tartja megjegyezni: „De az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta neki“ (Jn 13,28). Az árulás pillanatában a jel gyanánt adott üdvözlő csókra így reagál: „Barátom, miért jöttél?“ (Mt 26,50). Mintegy utolsó pillanatig nyitva hagyja a döntés jogát és szabadságát, nehogy a táplált gyanú vagy a közösség ellenszenve befolyásolja állás- foglalásának szabadságában.

Ugyanez a szabadságtisztelet jellemzi a kárhozat meghirdetésében is. Bár évszázadok óta abban a gyanúban van a kereszténység, hogy a kárhozat fenyegetésével rémületben tartja az emberiséget és ezzel a félelemmel akarja megfosztani híveit a szabad választástól, az Úr azonban nem ezt tette, és nem így tette. Kijelenti és sokszor egész váratlanul veti be az elkárhozás lehetőségét, de szinte átveszi (és ez a megdöbbentő benne) a szakadékot jelző útmenti tábla nyugodtságát és szenvtelenségét. Érdemes összehasonlítani Keresztelő szent Jánosnak drámai hangú beszédét (Mt 3,7kk) vagy Jézusnak is a farizeusok elleni filippikáit. Ezeknek stílusát szerették átvenni a keresztény igehirdetők és vészpróféták az emberi gyöngeség befolyásolására. De az Úr Jézus beszél „széles útról, amely a romlásba visz" (Mt 7,13), a konkoly elégetéséről (Mt 13,42), az olthatatlan tűzről (Mk 9,45), a kinnre- kedés gyötrelméről (Mt 25,12), a száraz szőlővesszőről, amit „tűzre vetnek és elég" (Jn 15,6). Szinte mindenhol egy-egy odavetett tényközlő megjegyzés formájában hangzik el, mintegy azt jelezve, hogy az Úr nem érzelmektől befolyásolva, de a tények szemléletében szabadon döntő emberek állásfoglalását várja és akarja.

A törvények Lelke

Elmélődéseink kell, hogy meggyőzzenek arról, hogy az Úr Jézusban alapvető emberi magatartásként volt meg az igazságosság klasszikus meghatározásában foglalt „perpetua et constans voluntas jus suum, cuique tribuendi"

26