Szolgálat 31. (1976)
Belon Gellért: Igazságosság, jog és evangélium
kék kötelességét elöregedett szüleik eltartására akkor is sürgeti, „ha valaki azt mondja apjának vagy anyjának, hogy Korbán, azaz áldozati ajándék az, amivel segíthetnélek“ (Mk 7,11). Nem könnyű dolog az Istennek tett fogadalmat bizonyos esetekben érvénytelennek tekinteni, és az élet jogát az Isten és a vallás ügye elé tenni . . . Ugyanezt hangsúlyozza szombattöréseivel is. „Vajon nem oldjátok-e el mindnyájan szombaton is az ökrötöket . . . a jászoltól, hogy megitassátok? De Ábrahám leányát, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett feloldani kötelékeitől szombati napon?“ (Lk 13,15) örök kísértése az embernek „kőbe vésni“ az emberi életet elrendező törvényeket. Ezzel a kő szilárdságát akarjuk a törvényeknek adni, de nem vesszük észre, hogy a kövek hidegségét és keménységét is átveszik a szabályok. Pedig a jogalkotó ember embersége megőrzésére mondássá sűrítette: Summum jus summa injuria! És a kánonjog sem okozott volna annyi emberi szenvedést, ha a kánonokba foglalt „sine incommodo gravi“-kat vagy legalábbis a „nisi“-ket (ami legtöbbször előforduló szó a Codexben!) merték volna tekintetbe venni. Jézus szabadságtisztelete Az élethez való jog mellett az ember szellemiségének gyökerét képezi a szabadsághoz való joga (az Egyesült Nemzetek Szervezetének megfogalmazása után a „helsinki deklaráció“ is e két alapvető jog köré csoportosítja a részleteket). Igaz, hogy Jézus nem indított rabszolgafelszabadító mozgalmat, sem hadsereget nem szervezett a római megszállás ellen, de érdemes megfigyelni, hogy viszonyúk az emberek szabadsághoz Az, aki az embereket a sátán szolgaságából visszahódítani jött. Utolérhetetlen finomságú képbe öltözteti embereket kezelő magatartását, mikor a jó pásztorról szóló példabeszédben rajzolja meg az eszmeileg vele szembeállók megközelítését (Lk 15,1). Amint a próféták megjövendölték (Iz 45,8), a harmat észrevétlenségé- vel lépett le az égből a földre fogantatásában és születésében, bemutatkozása sem volt hasonló a „lobogó tűzhöz, sötét felhőhöz, forgószélhez, harsonazengéshez vagy mennydörgő szózathoz“ (Zsid 12,18). Az evangélista így rögzítheti hallgatóinak benyomását a próféta (Iz 42,1) nyomán: „Nem vitatkozik s nem kiabál, szavát sem hallják a tereken. A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot" (Mt 12,19). A hívását nem teljesítő fiút (Mk 10,21), az őt elhagyó tanítványokat (Jn 6,66), sőt övéinek hűtlenségét (Mt 26,50) és tagadását sohasem indulattal és keserű szemrehányással, de nagyon mélyről jövő emberi fájdalommal nyilvánítja ki. És egyáltalán: Jézus az egyetlen vallásalapító és eszmeterjesztő, aki nem volt hajlandó akár ígérgetéssel, akár fenyegetéssel drámai feszültségre vinni a hozzácsatlakozást vagy vele szembenállást. Kéri ugyan hallgatóit, hogy vallják meg őt az emberek előtt, de a félelmében éjszaka tanácsot kérő Nikodémust nem alázza meg (Jn 3). Péter 25
