Szolgálat 31. (1976)
Sántha Máté: Hildegard Burjan, a szociális tett embere
Munkahelyek tekintetében az ügy sürgető fontossága vagy az egyházi felsőbbség kívánsága mutatta meg Hildegardnak Isten akaratát. Olyan területeket vállaltak szívesen, ahol más vállalkozó nem akadt. Bizony az első nővérek rugalmassága és önkéntes engedelmessége sokszor nehéz próbák előtt állt, mert igen gyakran kellett cserélgetni feladatkörüket, hogy betanítsák a még gyakorlatlanokat. „Csak akkor lesz meg a belső mozgási szabadságunk — intette őket Hildegard —, ha függetlenek maradunk munkánktól. Nagyon kevés az olyan ember, aki igazán a legjavát adja bele a munkába, és mégis független marad, mindegy neki, ha félév múlva egészen más munkára küldik. Nagy igény ez lelkileg és szellemileg is.“ Amikor a munka nagyon nehéznek és kilátástalannak látszott, ezt mondogatta: „És ha csak egyetlen embert is megmenthettünk! . . . “ Az érsek kívánságára kezdtek törődni Meidlingben a nemibeteg nők kórházával, akiket a rendőrség szállított be kényszerkezelésre. Otthont alapítottak az onnan elbocsátottaknak. Ebből eredt működésük egyik fő ága: veszélyeztetett nők és fiatalok gondozása. A következő ilyen otthont egy igen elhanyagolt állapotban lévő házban kellett berendezni. Kápolna létesítésére az egyetlen megoldás a szép boltozatos tehénistálló lett volna. Istállóból — kápolnát? Hildegard az érseki konzisztórium elé terjesztette a dolgot. Egyesek igen megbotránkoztak. Szerencsére az érsek tudta, hogyan döntsön: „A Megváltó istállóban született!" Következő létesítményük hajléktalan leendő anyák otthona volt. „Éjjeli menedékhelyet" is rendeztek be hajléktalan nőknek. Lassan a hatóságok is fölfedezték, milyen értékes segítséget találhatnak a CS-ben. Első ilyen vállalkozásuk 1923-ban a rendőrségtől összegyűjtött elhagyott gyerekek otthonának átvétele volt, majd a pyrawarthi pszichopata leányotthoné. Mikor Hildegard megjegyezte: volna ugyan néhány nővér, akit oda tudna küldeni, de nem osztrák állampolgárok, és így a törvény szerint nem dolgozhatnak állami helyen, ez volt a felelet: „Küldjön akár hottentottákat, csak a maguk nővérei legyenek!“ 1922-ben átvették a pályaudvarmissziót, önkéntes vállalkozók segítségével. „Nappal ugyan nincs időm, de este 9-től 12-ig, mikor a gyerekek alszanak és az uram ott van velük, szívesen elmegyek hetenként kétszer" — mondták a derék asszonyok. A hitleri megszállás alatt a munkát leállították. De amikor a „harmadik birodalom" összeomlásával 1945-ben a menekültek áradata zúdult a pályaudvarokra, ismét újjáéledt, és sok évvel Hildegard halála után ezreknek és ezreknek nyújtott segítséget. Nem utolsó sorban hozzájárult a leánykereskedelem megszűnéséhez. Máig fennáll. 1971-ben pl. 26 500 embernek voltak szolgálatára a két nagy bécsi pályaudvaron ebben a „záróra nélküli szolgálatban." Az ifjúság gondozása közben szerzett tapasztalatok mindinkább erősítették Hildegard vágyát, hogy a bajt gyökerében ragadja meg: a szükséget szenvedő, veszélyeztetett családokban. Amikor az első nővérek kiküldésének kísérlete 1925 májusában kedvező visszhangra talált, plébániai alapon szerette volna a családszolgálatot megszervezni. Ausztriában egyelőre féltékenység100