Szolgálat 30. (1976)

Eszmék és események - Keresztény hit és demonológia (Nagy Ferenc)

jük tehát ki ezt a végkövetkeztetést: Sátán, akivel Jézus szembeszállt ördögűzéseiben, akivel találkozott a pusztában és a kínszenvedésben, nem lehet a mesélő és az eszméket megszemélyesítő emberi tehetség egyszerű terméke, mint ahogy nem lehet egy kezdetleges kulturális nyelvezet elté- velyedő maradványa sem."

Ezután a dokumentum rátér Szent Pál, az Apokalipszis és a János-evan- gélium tanítására. Igaz, hogy Pál a Római levélben megszemélyesíti a bűnt és a halált. Ugyanakkor viszont Sátánt jól megkülönbözteti a bűntől. A bűnben elsősorban személyes emberi cselekedetet és állapotot lát; Sátán pedig „ennek a világnak az istene", ravasz ellenfél, aki bűnre visz, és akivel szembe kell szállni. Az Apokalipszis bemutatja azt a hosszú küzdelmet Isten ellen, amelyben fellépnek Sátán, az ő angyalai és evilági ügynökeik. A János- evangélium szerint Sátán „e világ fejedelme", „gyilkos és a hazugság atyja".

Az Egyház első századaitól kezdve az atyák és más keresztény írók szinte kivétel nélkül foglalkoztak a démonok létével és szerepével. Alkalmat adott nekik erre az, hogy a manicheusok két öselv létezését vallották: Istent tartották a szellemek és a jó, az ördögöt pedig az anyag és a gonosz teremtőjének. Amikor a manicheizmus a 12-13. sz.-ban az albigensek vagy katarok tanításában újra felütötte fejét, akkor került sor az egyházi tanítóhivatal egyik ünnepélyes megnyilatkozására a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben: „Erősen hisszük és egyszerűen megvalljuk a világegyetem őselvét, minden látható és láthatatlan, szellemi és testi dolog teremtőjét; ő mindenhatóságával az idő kezdetén egyenlőképpen teremtette a semmiből az egyik és a másik teremtményt, a szellemit és a testit, vagyis az angyalokat és a világot, azután pedig az emberi teremtményt, amely valamiképpen mindegyikhez hozzátartozik, mivel szellemből és testből van összetéve. Mert az ördögöt és a többi démont Isten természetüknél fogva jóknak teremtette, de rosszak lettek önmagoktól, saját kezdeményezésükből; ami pedig az embert illeti, ő az ördög ösztönzésére vétkezett." A tanulmány ezt a tanítást bőségesen illusztrálja az első évezred nagy teológusainak, pápáinak, zsinatainak nyilatkozataival. Kiegészítésképpen idézi a későbbi dokumentumokat is, főleg a trentói és a II. vatikáni zsinatot (Ad gentes, Gaudium et spes, Lumen gentium).

A liturgia a megélt hit konkrét kifejezése. Kifejezésre juttatja, hogy az ember magán viseli a bűnnek és a Sátán munkájának nyomait, és hogy Krisztus megszabadított minket Sátán uralmából. Hangsúlyozza azt a fenyegetést, amely a démonok a keresztények számára jelentenek. A liturgiából vett érveket okosan kell felhasználni. Az Egyház ma az exorcizmusnak nem ismeri el ugyanazt a fontosságát, mint az első századokban. A liturgia dogmatikus tartalma azonban lényeges vonásaiban változatlan maradt: a szentmise szentírási olvasmányaiban, a keresztség exorcizmusaiban (amelyek a régi parancsoló forma helyett most Istenhez könyörgő formában szerepelnek), a közös bűnbánattartásban, a betegek szentségében.(

Idézünk a tanulmány befejező szakaszából: „Igaz, hogy a századok során Sátán és a démonok léte sohasem alkotta az egyházi tanítóhivatal kife74