Szolgálat 30. (1976)

Eszmék és események - Keresztény hit és demonológia (Nagy Ferenc)

KERESZTÉNY HIT ÉS DEMONOLÓGIA

A Hittani Kongregáció megbízásából egy meg nem nevezett teológus a fenti címmel hosszú tanulmányt írt francia nyelven. Olasz fordítását közölte az Osservatore Romano 1975.jún.26-ti száma. A kongregáció melegen ajánlja a dokumentumot mint a tanítóhivatal tanításának megismerésére szolgáló biztos alapot. Főbb vonásaiban ismertetjük tartalmát.

Az évszázadok során az Egyház mindig elvetette a babona, a Sátántól és a démonoktól való megszállott félelem különféle formáit. Viszont az ellenkező tévedésbe esnénk, ha tagadnánk létezésüket, ha a történelmet már lezártnak, a megváltást már minden hatásában teljesen befejezettnek tekintenénk. Napjainkban eléggé elterjedtek azok a vélemények, amelyek nem akarnak állást foglalni a gonosz szellemek létezésével kapcsolatban, vagy azt kifejezetten kétségbe vonják: Sátán és az ördögök nevében nem látnak mást, mint mitikus megszemélyesítést, amely csupán drámai módon kiemeli a rossz és a bűn befolyását az emberiségre. A tanulmány a keresztény tanításnak főleg három forrását veszi vizsgálat alá: az újszövetséget, a IV. late- ráni zsinatot és a liturgiát.

Jézus korában az angyalokba és a démonokba vetett hit nem volt annyira egyöntetű, mint ma sokan beállítják: gondoljunk a farizeusok és a szaddu- ceusok gyökeres véleménykülönbségére. Ami magát az Úr Jézust illeti, ő mindig nagy belső függetlenséget tanúsított kortársai véleményével szemben, viszont számolnia kellett hallgatói meggyőződésével. Amikor a farizeusok azzal vádolták, hogy „a gonosz lelkek fejedelmének nevében űzi ki a gonosz lelkeket“ (Mt 12.24), ezt a vádat elháríthatta volna azzal, hogy a szad- duceus álláspontot teszi magáévá, vagyis tagadja az angyalok és démonok létét. Nem tette. Sőt ördögűző tevékenységével azt juttatta kifejezésre, hogy a Sátán létébe vetett hit hozzátartozik az üdvösség fogalmához és valóságához. „Jézus a Sátánt sohasem tette evangéliumának középpontjába; viszont csakis döntő pillanatokban és fontos kijelentések formájában beszélt róla. Mindenekelőtt azzal kezdte meg nyilvános működését, hogy elfogadta, hogy az ördög a pusztában megkísértse. Ettől az ellenféltől óvott a hegyi beszédben és abban az imádságban, amelyre övéit megtanította, a Miatyánkban, ahogy azt ma sok egzegéta tartja. Példabeszédeiben Sátánnak tulajdonította az igehirdetése elé meredő akadályokat, mint pl. a családapa földjébe vetett konkoly esetében. Simon Péternek megjövendölte, hogy az alvilág hatalma megkísérli majd, hogy erőt vegyen Egyházán, és hogy Sátán a többi apostollal együtt megrostálja őt. Amikor elhagyta az utolsó vacsora termét, közelinek jelentette ki e világ fejedelmének eljövetelét . . . ennek ellenére tudta és az utolsó vacsorán ki is jelentette, hogy e világ fejedelme már elítéltetett. Ezek a tények és ezek a nyilakozatok, amelyek pontos keretben vannak elhelyezve, ismétlődnek és megegyeznek, nem véletlenek, és nem lehet úgy kezelni őket, mint mítosztalanításra szoruló mesés elemeket. Nem kerülhet73