Szolgálat 30. (1976)
Tanulmányok - Puskely Mária: Ann Elisabeth Seton
Az 1800-as év ajándékozza meg egy másik barátsággal: John Henry Hobart tiszteletes hatására lesz buzgó protestáns. Rebeccával jár el vasárnaponként az istentiszteletre, s áhítattal hallgatja a fiatal episzkopális lelkész prédikációit. Igyekszik még több időt találni az imára és a szeretetszolgálatra. Ismét eljár a szegényekhez, közben lelkiismeretesen ellátja a népes család gondját is. Hobart valóságos házi szent lesz a családban, orákulom Elisabeth számára. De William nem hallgat rá, teljesen beletemetkezik az anyagi problémákba: egészsége is rosszabbodik. El kell hagyniok a tágas családi házat: régi kényelmes életük utolsó kapuja is becsapódik mögöttük. A Seton-gyerekek közül már több a saját lábára állt, Elisabethnek Rebeccá- tól is el kell válnia. A State Street kis családi házában hirtelen egyedül marad. Férje utazik, hogy valami létalapot teremtsen családjának. Elisabeth aggódó leveleivel kíséri. Dr. Bayley felajánlja, hogy a nyári hónapokat töltse a gyerekekkel Staten Islands házában. A doktor ugyanis most itt dolgozik, a bevándorlók elkülönítőjében. Elisabeth előtt feltárul ezeknek a nyomorultaknak embertelen sorsa: a hosszú hajóút után legyöngülve érkeznek, betegségek tizedelik őket. Az elkülönítőben aztán meghal, aki nem bírja tovább. Keveset láttak meg az új világból! Bayley ezeket ápolja, esténként meg lányával és unokáival tölt egy órát. Apa és leánya most valami mély közösségben élnek, már szavak nélkül is értik egymás gondolatait. Elisabeth közben tanítgatja gyerekeit, varrja ruhájukat, s minden nap legalább egy órát tölt a Bibliája mellett. Hiányzik neki Hobart barátsága, de bizonyos mértékben függetlenedik is tőle. A New Yorkban elülő sárgaláz most itt üti fel a fejét. A legyengült szervezetű ír munkáscsaládok sorsa kétségbeejtővé válik. A doktor éjjel-nappal köztük van, Elisabeth pedig gyötrődve látja a halál iszonyú aratását. „Rebecca, nem tudok aludni! A haldoklók és a megholtak töltik be a lelkemet. Csecsemők szívják halott anyjuk mellét ... Ez nem kiagyalt rémkép, hanem a minket körülvevő valóság. Apám azt mondja, hogy legalább tizenkét gyermek hal meg a napokban, mert nincs elég táplálékuk.“ Bayley 57 éve ellenére jól bírja a munkát, s ez nagy vigasz mindkettőjüknek. De hamarosan bekövetkezik a tragédia: ő is megkapja a sárgalázat. Hátralevő napjai iszonyú agóniában telnek el. Elisabeth ott van mellette. A doktor tudja, hogy menthetetlen. Lázrohamaiban ezt ismételgeti: „Uram Jézus, könyörülj rajtam!" Aztán így könyörög: „Takarj be melegen. Én is sokat betakartam . . . Szegény kis gyerekek, továbbra is betakarnálak benneteket, de az ember nem teheti mindig azt, amit akar.“ Augusztus 17-én hal meg. Elisabeth a gyerekekkel visszaköltözik New Yorkba. Ismét lezárult életének egy korszaka. „Isten adta, Isten elvette" — ismétli gyakran Jób imáját. Elvesztette anyját, kis húgát, apósát és most apját. Szegények, nincs biztos megélhetésük. William beteg, ő maga sokat szenved fogaival, gyenge, sokszor csak az 51
