Szolgálat 29. (1976)
Tanulmányok - Kelemen Vendel: Az egyetemes kereszténység
mára, hanem gazdagodás! lehetőséget is. A második vatikáni zsinat utat nyitót ebben az irányban is, és felbátorított bennünket: bizonyítsuk be, hogy valóban el tudjuk fogadni a másik embert úgy, amint van, készek vagyunk gazdagodni értékei által, amelyekben ugyanaz az egyetemes igazság más-más oldalról merül fel. így érthető, hogy a jóga és a zen — amely annyira népszerű néhol még papok és szerzetesek körében is — a bensőségesebb vallási élet útjává válhat sokaknak. Az újabb kutatások kiderítették, hogy pl. a zennek sokkal több a közös vonása Keresztes Sz. János misztikájával vagy „A nemtudás felhője" c. klasszikus művel, mint gondolhattuk volna. A Krisztus hirdette tanítás valóban egyetemes, minden embernek való. Rajtunk áll, hogy valóban így tudjuk-e bemutatni, 3. A legnagyobb és legegyetemesebb probléma azonban a szenvedéssel és halállal kapcsolatban jelentkezik. Ezekkel mindenkinek szembe kell néznie. Megoldási kísérletként jelentkezett a szenvtelenség, a vágyak kiölése (Buddha, sztoa). Közhelynek számít már Szókratész és Krisztus szembeállítása: előbbi — tanítványának leírása szerint — derűs nyugalommal üríti ki a méregpoharat, Krisztus pedig hangos kiáltással kéri az Atyát, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez a pohár. Bizonyára akadtak és akadnak emberek, akik nagyfokú közömbösséget tudtak kialakítani magukban a szenvedéssel és halállal szemben. Azt is tudjuk, hogy az ószövetségi zsidóság sem sokat problémázott hosszú időn keresztül az érett korban, a leélt élet, kiteljesedett élet végén jelentkező halállal. De számukra is kínzó rejtély volt az igaznak, ártatlannak szenvedése és a gonoszok diadala; és az a tény, hogy hosszú ideig nem foglalkoznak — a ránk maradt emlékek tanúsága szerint — a halál problémájával, inkább csak annak a jele, hogy reménytelennek láttak minden megoldási kísérletet. Tény az, hogy a szenvtelenség, amennyiben megvalósítható, az emberiség megrövidítése is. Lehet, hogy valakinek nem fáj barátjának, gyermekének, szülőjének elvesztése vagy akár csak betegsége — de az ilyen ember örülni sem tud igazán a hűségnek és szeretetnek, nincsenek is meg szívében a hűségnek, hálának, szeretetnek igazi emberi értékei. Jézus igazi emberként viselkedik a szenvedéssel és halállal szemben. Megsiratja barátját, Lázárt, igényli apostolai együttérzését az Olajfák hegyén, nem titkolja irtózását a szenvedéstől és haláltól. Fájdalmas felkiáltással adja tudtára az embereknek — gúnyolódó ellenségeinek is —, hogy az Atyától is elhagyottnak érzi magát, vagyis egészen egyedül. Amikor egészen elhagyottnak érzi magát, akkor hagyatkozik egészen az Atyára. A magyar nyelv kevésbé alkalmas itt a szójátékra, mint pl. az olasz, amelyben elhagyatva lenni és ráhagyni magát valakire, teljes bizalommal ráhagyatkozni, ugyanazzal a szóval fejezhető ki. A mai teológia szakít az eddigi sztatikus, időtlen szemlélettel, és Jézus istenfiúsága tudatát is fejlődésében tekinti. Jézus haláltusájában istenemberi mivoltának teljes felismerését látja: Jézus ekkor érti meg igazán, hogy képtelen önmaga megmentésére, „üdvözlésére", rá kell hagyatkoznia az Atyára és ugyanekkor ismeri meg azt is, hogy meny26
