Szolgálat 29. (1976)
Tanulmányok - Karl Rahner: Az Egyház együttes megvalósítása
egyháznak lenni a többiekkel. Ugyanakkor tisztában kell lennie avval, hogy sohasem tehet teljesen eleget az egyházzal szembeni felelősségének. 4. A negyedik előzetes teológiai tételt valamivel részletesebben ki kell fejteni, mert mai helyzetünkben nagyon jelentős. Ma elkerülhetetlenül diaszpóraegyházzá lett minden helyi egyház, ha különböző fokban is. Profán, elvilágiasodott társadalomban él, „kisded nyáj“ (értsük helyesen) sok nem keresztény között, vagy legalábbis olyanok között, akik megkeresztelt voltukat és egy „egyháznak“ nevezett vallási szervezethez való külső oda- tartozásukat csak történelmi és társadalmi véletlennek tartják, aminek tulajdonképpeni életükhöz már csak nagyon kevés vagy éppen semmi köze sincs. A valódi keresztények — akik nemcsak hagyományból vagy egyesületesdiből keresztények — a helyi diaszpóraegyházban élnek, ha az átmenet a valódi keresztény közösség és elvilágiasodott környezete között fokozatos, elmosódó és változó is. Itt most nem értelmezhetjük teológiailag a helyi egyházaknak ezt a diaszpórahelyzetét, ez túl messze vezetne. Csak két dolgot akarunk még mondani. Ez a helyzet kettős veszélyt rejt magában. Egyrészről a kereszténység liberális felhígításának veszélyét, hit- és élettartalmának puszta evilági humanizmussá zsugorítását, hogy mindenkinek elfogadható legyen a környező világban. Másrészről az evvel ellentétes veszélyt: az egyedül kiválasztottak „szent maradékának“ gettóba vonulását, hogy az elvilágiasodott társadalom hitetlenségének nyomását elkerülje, és ne kelljen a többiekkel törődnie, — pedig azok valójában szintén Isten igen szeretett gyermekei, és lelkiismeretükhöz való hűségük által titokzatos módon remélhetőleg Jézus húsvéti misztériumának is részesei, ahogy a II. Vatikáni Zsinat kifejezetten hangsúlyozta. Bátran le kell küzdemünk mai diaszpórahelyzetünk mindkét veszélyét. Mivel az egyik keresztényt természete és helyzete szerint inkább az egyik veszély fenyegeti, a másikat inkább a másik, kölcsönösen el kellene tudnunk fogadni egymástól a figyelmeztetést akár az egyik, akár a másik veszélyre, tanulékony lélekkel és önkritikával. A hereszténység humanista felhígítására az egyiknél és a szűkkeblű, elavult, megcsontosodott gettószellemre a másiknál. A helyi egyházak diaszpórahelyzetéből következik továbbá: be kell látnunk, hogy az egyház sorsa egyre inkább és mindig sürgetőbben attól függ, menynyire tudnak az egyes egyházközségek mindig újra megújulni alapjaikban és életerősen felépülni az egyesek feltétlen felelőssége által. Természetesen a hit és minden egyházi méltóság, a pápáétól kezdve a püspökökön át a plébánosokéig, Jézus Krisztustól származik. Meghatalmazásuk és felelősségük nem valamiféle embercsoport demokratikus ötlete, amely a saját maga által kiagyalt vallási célok megvalósítására megbízottakat állít. De ez nem zárja ki azt az egyszerű tényt, amit a mai általános társadalmi helyzetben már el sem lehet ködösíteni, hogy a hivatalos egyház és a papság tényleges léte és hatékonysága egyre inkább és egyre gyökeresebben az „alépítménytől“ függ, vagyis az egyházközséget alkotó egyes keresztények jószándékától és felelős 2 17
