Szolgálat 28. (1975)
Halottaink - Msgr. Dr. Zágon József (Intimus)
olvasó-ájtatosságokat, szívgárdát szervez, majd megalapítja Szűz Mária Szeplőtelen Szívének imatársulatát. Itt is sor kerül a torony festésére, a templomtető javítására, két új harang szentelésére. Újságcikkeken, szentbeszédeken kívül egy ifjúsági regénye is megjelent. Még nyugdíjas éveiben is foglalkozott írással, amint mondta: maga kedvtelésére, mert könyv kiadására nem gondolt. Lelkipásztori munkásságának alapja elmélyült imaélete volt: élete végéig rendszeresen megtartotta adorációs óráit, Szent József tiszteletére végzett ájtatosságait. Az ebből merített erővel nyugdíjas korában is készséggel vállalkozott lelkipásztori kisegítésre. Mindenki egyenes, szókimondó embernek ismerte, aki azonban nem feledkezett meg a felebaráti szeretetről. így érthető az a tisztelet és megbecsülés, amelyet temetésekor tapasztalhattunk. Ezen Tárkányból szép számú küldöttség jelent meg. Rövid betegség után hunyt el 1975.ápr.6-án, a győri bencés templom kriptájába temettük el ápr. 9-én. Ez saját kívánsága volt, ezzel is kifejezésre juttatta a rendi közösséghez való ragaszkodását. Utolsó éveit rokonainál töltötte, a rendi ünnepek alkalmából azonban élete végéig eljött Pannonhalmára. Confrater Msgr. Dr. ZÁGON JÓZSEF (1909 — 1975) „Hallgassa meg mindig az embereket, bármilyen üggyel jönnek. A meghallgatás már önmagában nagy jótétemény“ — ezzel a tanáccsal fogadta hivatalfőnöke, mikor központi szolgálatra rendelték be Győrbe. Zágon szívesen idézte ezt az első tanácsot, amit akkor kapott, és élete jellemzőjévé vált. Sokan kerestek nála meghallgatást, mert érezték, hogy érdeklik az emberek problémái. Bizalmat sugárzott egyénisége. Legutolsó hivatalfőnöke, Biaggio kardinális, halála másnapján, aug. 13-án a S.Maria in Trastevere bazilikában tartott szentmisén szívből jövő szavakkal emlékezett meg róla: élete olyan volt, mint a hegyi patak, amely vizével tisztít, táplál, üdít és örömöt sugároz, — még ha ez az öröm nála sokszor hordta is a szelíd szomorúság könnyű fátyolát. A hasonlat találó volt. Mert a hegyi patak energiát is jelent. Ö ebből sokat kapott a Teremtőtől. Hihetetlen munkabírása volt: pazarolta mindenfelé, mert nincsenek „kis dolgok“. Ideje volt vatikáni bélyeggyűjtők kérésére válaszolni, és megköszönni azt a pár frankot, amit nagy művére, a római Szent István házra küldött egy adakozó. Nem fáradt bele a jótevésbe: utolsó tíz éve, sok-sok betegséggel tarkítva, egyre több és nagyobb feladatot rakott a vállára, és ő, sokszor versenyt futva az idővel, dolgozott, Nem volt ideje megállni, míg az Úr hívása meg nem érkezett. Energiáival arányban állott teremtő fantáziája. Mindig tele volt tervekkel. Egy-egy ügyre máról holnapra születtek nála az ideák. Rengeteg próbálkozást hozott ez magával: tíz ötletből eldobott nyolcat, megpróbálkozott a kilencedikkel, hogy végre megtalálja az igazit. Ilyenkor álmodozó benyomását tette, míg hirtelen felcsillanó szemmel és lelkesedéssel elő nem adta, amiben megoldást látott. Mélyen és őszintén szerette az Egyházat. Büszke volt arra, amire lehetett, és egyénileg szenvedte végig, amit szenvednie kellett; s ez utóbbiban nem volt hiány. Igen érzékenyen reagált a belső bajokra, a romboló tendenciákra, a minimalizmusra. Nem volt „hivatalból“ optimista ezeket a jelenségeket szemlélve; tudta, hogy a hit és az áldozat hiánya okozza őket, ahogyan Msgr. Kada ezüstmiséjén tartott beszédében kifejtette. Epekövek, májgyulladás, három szívinfarktus, tüdőtágulás, krónikus bronchitis voltak egyéni keresztjei. Keveset panaszkodott és sokszor rejtette el betegségeit. Sőt úgy tűnt, mintha ezek több és jobb munkára sarkallták volna, mint aki érzi, hogy rengeteg a tennivaló és rövid az idő. A halálról szívesen beszélt, hogy úgy mondjam, 93
