Szolgálat 28. (1975)
Eszmék és események - Levelesládánkból
olyan hely, ahol a lelke egy kicsit fel tud emelkedni. Amikor 8 éve elkészült belülről a templom festése, egy idős villanyszerelő, akit megforgatott az élet a vállán, és akinek elég szerencsétlen volt a házasélete is, felnézett a szép templomban — különben mindig lefelé nézett —, és megjegyezte: Szép is kell az életben. + Köszönöm a biztatást betegségemben. Az egyik titka az aktivitásnak, hogy jobban otthon ülő ember lettem, és jobban el tudom különíteni a fontosat a kevésbé fontosaktól, így mégis eredményesebb lesz a szűkre szabott lehetőségek között is munkásságom. Úgy érzem, ez a titka az infarktusos emberek tevékenységének is, és mellette az a belső kényszer, hogy tudjuk: az idő kimért számunkra. Megtartom azonban az orvos előírását és egy hasonló bajban szenvedő jó paptársam lelki tanácsát: őrizd meg életedet Isten szolgálatára minél hosszabb időre, mert most erre van szükség. + A korproblémákat látva nekünk, a világban élő és dolgozó papoknak is kellene valamiképp egy lelki igénytől áthatott teológiai, a belső átalakulást a tapasztalattal szintézisbe hozó továbbképzés. Nemcsak pár napos, nemcsak egy-egy alkalommal, hanem maradandóbb is. A jövőt akkor tudjuk igazán alakítani, ha képzett, szakképzett „lélekspeciaiisták“ tudunk valamiképp lenni. Ezt valahogy meg kellene szervezni. Itt csak mély, egészen személyes lelkivezetés tudna valamit felszínre hozni. A tömeg- pasztoráció a múlté! Erről a lóról le kell szállni. Nem tud az ember sem időben, sem fizikai erővel erre koncentrálni. Látom itteni környezetemben. Ez pedig kevés és főleg nem maradandó a jövőt illetően. Ima, áldozat, szeretet! Minden bizonnyal így van. De most kérem is Atyának mementóját, kérem áldozatát, hogy az Úr Isten erőt adjon minden paptestvér szívébe és szent lelkesedést, hogy az egyház ütőerén tartva kezét, igaz „szív-lélek specialistává“ képezzék ki magukat a jövő számára, Krisztus kegyelmét kérve ehhez. További munkájukhoz pedig ne feledjék el a közösség erejét. (N.B. ezt a levelet 1971-ben kaptuk egy külföldön működő paptestvértől. 1973-ban elhagyta a papságot. Imádkozzunk érte.) + (Erdélyi lelkipásztor): A nagyböjtben és húsvét után két egyhetes missziót kellett tartanom a szentévvel kapcsolatosan. Ebben az évben egyházmegyénk minden plébániáján kötelező a szent misszió: 3 vagy 7 napos. Mi csak így kapcsolódhatunk a Szentévbe. Papszentelésem óta már öt éve állandó gyomortáji fájdalom kínoz, és bizony 29 éves fejjel el is fáradok. Szegény édesanyám, aki főz, sokat búsul, hogy alig eszem. A munka pedig hála Istennek megvan, paptestvéreim kisegítése is sürget, jönnek a nagy napok, és ismét alaposan legyengülök. De legyen meg a jó Isten akarata! Ha az a célja velem, hogy talán hamarabb „hív“ másodszor is, hát azonnal indulok, ha fáj is. Ezt csak azért írtam meg, hogy imádkozzanak értem is. Hogy jó pap lehessek, és ne törődjek az ilyen kis ügyekkel, mint önmagam. Annyi munka van: híveim, gyermekek, öregek, betegek, hittanórák, igehirdetések, az anyagi dolgok intézése, a régi és ócska épületek karbantartása áldozatok árán is, — fontosabbak ezek, mint az én ügyem. S tudom azt is, hogy gyarló vagyok, és csak azok imádsága tart fenn, akik értem sokat imádkoznak. Hát áldja is meg érte őket a jó Isten. Kár, hogy nem lehetnek itt a Nagyhéten, hogy bepillantsanak a mi életünkbe: a szentsírnál levő szentségimádásra, a feltámadási szentséges-gyertyás körmenetre. Az egész székelyföld egy harangzúgás azon a szent éjszakán, amelyen újra elimádkozzuk az Élő Krisztusnak: Halálodat hirdetjük ... és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz! Milyen jó mégis papnak lenni! + . Tény, hogy a paphiány kezd jelentkezni! Kevés az újonnan szentelt, és 2-3-szoros ugyanakkor az idősebb paptestvérek elhalálozási arányszáma. Csak imádsággal nem 80
