Szolgálat 28. (1975)
Eszmék és események - Levelesládánkból
lehet ezt pótolni, hanem az ifjúság fokozottabb keresztény nevelésére volna szükség, hogy „talaja legyen a hivatásoknak“, kellő hittani ismeretek, Jézus megszerettetése jó keresztény családi légkörben . . . Ezekben eléggé hiányt szenvedünk: ez részben az egyháziak, részben a szülők mulasztása. Mindenesetre csak hosszú távon lehet reménykedni, és szükség volna szervezettebb gondoskodásra ezen a téren. + Az elmúlt hónapokban itt Hollandiában néhány összejövetelen vettem részt. Egy pár világi és pap azért jött össze, hogy együtt gondolkozzunk, és próbálkozzunk új kiindulási pontokat találni városunk és környéke felnőttéinek hitbeli megújhodásához. Mint az manapság szokás, először is önmagunknak tettünk fel néhány igen mélyre szántó kérdést: „Mit is jelent számomra az, hogy hiszek? Ha életemben valóban következetesen és őszintén próbálom az evangélium tanítását megvalósítani, mennyiben és hol sikerül ez, és hol találkozom a legnagyobb nehézséggel?" Nehéz kérdések, amelyekre őszinte feleletet adni nem egyszerű dolog. Nehezen is indult meg a beszélgetés, de megindult. Tapogatózva, botladozva. Hogy kinek-kinek mi volt a válasza, az itt most nem fontos. Számomra az a fontos, hogy végre megtapasztalhatom: tíz embert — nők, férfiak, fiatal és idősebb, képzett és egyszerűbb, családos és egyedülálló, pap és világi — egyetlen nagy közös kérdés köt össze és hoz közel egymáshoz: „Mit jelent számomra az, hogy keresztény vagyok? Mit kell tennem az én saját mindennapi körülményeim között ahhoz, hogy valóban mint hiteles keresztény élhessek?“ Lehet, hogy az egyik a progresszív jelzőt viseli, a másikat meg konzervatívnak nevezhetnénk, de ez már nem lényeges. Fontos, hogy minden erejükkel próbálkoznak megalkuvás nélkül megvalósítani az evangéliumot életükben. Ez pedig hit nélkül nem lehetséges. Igaz, minduntalan tapasztalnunk kell a saját bőrünkön és a saját életünkben önmagunk elégtelenségét, gyöngeségünket, önzésünket, de kezdjük meglátni és felismerni, hogy a názáreti Jézus, az Emberfia, előttünk jár az úton. Tudjuk, hogy elindulunk, de nem tudjuk, hol fog befejeződni az út — hacsak nem nézünk az ő útja végére. És mégis sokan tudatosan vállalkoznak az út megjárására. Ezek a kis közösségek itt Hollandiában és szerte a világon képviselik az igazi megújulást. Ezek a keresztények, félretéve minden szégyenkezést, megpróbálják, néha még esetlenül és szokatlanul ugyan, de együtt és hangosan kimondani legbensőbb gondolataikat és meggyőződésüket, és egymást támogatva próbálnak ráállni az útra, és ha botladozva is, de végig akarják járni, még ha nagyon keskeny és göröngyös is az az út. + Most két öreget gondozok, nem nagyon néznek rájuk a gyerekeik. Nyomorúságos szoba, a falak felázva mennyezetig, földes, gödrös stb. Olyan, mint egy mini Teréz anya vidéke. Úgy hiszem, nemcsak Indiában, de erre is hiányzik sokszor a szeretet és gondoskodás. A doktornő nagyon csodálkozott, hogy nem a gyerekei hívattak orvost a néninek. Mikor megyek át hozzájuk, mindig India jut eszembe. Csak éppen itt élelem van bőven. + Hálát adni csak nagykorú ember képes. A gyermek, éretlenségénél fogva, képtelen erre, s ez érthető is. Ámde a felnőtt, aki igényt és jogot formál a nagykorúságra, nem zárhatja ki életéből a hála érzetét és kimutatását. Az érett szeretet magába foglalja a hitet, a reményt, az örömöt, a békességet és a hálát, s így, együttesen épül, gyarapszik, növekszik benne a boldogság. Ez mind-mind Isten ajándéka, amelyet Szentlelke oszt ki, kinek-kinek belátása szerint. Nem véletlenül mondotta Jézusunk: „nem tudjátok, milyen szelleműek vagytok . . .“ Nos, bemutatni Isten népének saját szellemiségét, — ismerje meg önmagát, — azután bemutatni Jézus szellemét, amilyenné át kell alakulnia: „öltsétek magatokra Krisztust!" + 6 81
