Szolgálat 28. (1975)
Tanulmányok - Sántha Máté: Az aszkézis buktatói
az ún. lelkiéletet, hanem a mindennapi élet egészét értve. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kettőt nem lenne szabad különválasztani. Nézzünk egy példát erre a szerves aszkézisre! Gondoljunk egy gyárban dolgozó asszonyra. Kora hajnalban kel, nyilván kedvetlenül és álmosan, kapkodva készíti elő a háznép tízóraiját, hogy aztán néha rossz időben, de mindenesetre zsúfolt járműveken, hasonló sorstársak nyomott légkörében a város túlsó felén lévő munkahelyére siessen. Ott nyolc óra hosszat ugyanazt a gépies műveletet végzi napról napra. Majd ugyanazon tortúra árán hazaér, és nekiáll főzni, mosni stb. a családra. Közben még egy- egy váratlan „csemege“ is adódik: a gyerek rossz jegyet hoz az iskolából, vagy cseng a telefon, amikor éppen föltette a rántást... Kérdezzük: kell-e ennek az anyának „önmegtagadási alkalmakat“ keresnie? Hiszen reggeltől estig ugyancsak bőven adódnak! Ha viszont mindezt úgy veszi, mint a család és a közösség érdekében Isten előtt jószívvel kozott áldozatot, akkor könnyebbé és főleg termékenyebbé válik. Skizofréniás vallásosság az, amely a napi munkát lerovandó robotnak tartja, és várja, hogy attól függetlenül és annak végeztével majd „lelkiéletet ól“. (Persze hiába várja, mert ehhez már túlságosan fáradt.) Sajnos nem ritka eset, hogy éppen szorgalmas templom- járókban tapasztalható ilyen hasadás: titkon „mártírnak“ tekintik magukat, ahelyett, hogy a józan valóságot építenék bele aszketikus életükbe. Ha futólag végigtekintünk azokon a nehézségeken, amelyeket pl. csak a nagyvárosi élet okoz a mai embernek, környezetszennyeződéstől a közlekedési dugóig, azok bizony felérnek egy középkori sündisznóbőrövvel! A szerves aszkézis tehát abban áll, hogy tanuljunk meg akaratunkkal Istennek a körülményekben és eseményekben megnyilvánuló akaratához simulni, akkor is, amikor kellemetlen. Ez sokkal értékesebb és nem utolsó sorban sokkal veszélytelenebb, mint ha a magunk feje után szemelünk ki „önmegtagadási gyakorlatokat“. (Veszélyesek a magunk ácsolta keresztek azért, mert könnyen leroskadunk alattuk. Isten csak ahhoz ad kegyelmet, ami az ő akarata.) Eléggé nem hangsúlyozható területe a szerves aszkézisnek az embertársainkkal való együttélés. Az igazi aszkézis mindig szociális jellegű. Hányszor kerülünk össze kellemetlen lakótárssal, igazságtalan fölöttessel, lelkiismeretlen kollégával, bőbeszédű öregekkel, nehéz természetű beteggel — hányszor érezzük úgy, hogy megbántottak, kihasználtak, csalódtunk a másikban — és mindezen többnyire semmi módunk változtatni! Nagy dolog, ha megtanuljuk Pál apostol intelmének szellemében „elviselni egymást“ (Kol 3,13). De még ott i's bőséges tere nyílik az aszkézisnek, ahol egyik fél sem hibás, mindössze a természetek vagy meggyőződések különböznek. A Zsinat egyik nagy vívmánya az a figyelmeztetés, hogy ilyenkor nem az elzárkózás a megoldás, hanem a — sokszor bizony fáradságos — dialógus. És amikor az ember olyan híreket hall vagy olvas, hogy: az egyik francia elnökjelölt kortese rálőtt a másiknak a hívére; az áthelyezett plébános fellázította a községet az utódja ellen; a „hithű“ katolikusok csoportja 36
