Szolgálat 28. (1975)
Tanulmányok - Sántha Máté: Az aszkézis buktatói
Sántha Máté AZ ASZKÉZIS BUKTATÓI A cím talán félreértésre adhat alkalmat. Nem vagyunk a „könnyű kereszténység“ hívei. Nem lehet elképzelni, még kevésbé megvalósítani kereszt nélküli kereszténységet. A harc természetünk és a világ lefelé húzó erőivel, az áldozat a kereszténység, sőt az emberség lényegéhez tartozik. De ha ma annyian „átesnek a ló túlsó oldalára“, és ki akarnak irtani a kereszténységből mindent:, amii csak emlékeztet is tudatos aszkézisre, akkor ez mégsem lehet ok nélkül. Nem árt egy kis lelkiismeretvizsgálat, hogy tisztábban lássuk a lényeget, és kialakítsuk a helyes egyensúlyt. Ezt célozza a következő gondolatmenet. Megpróbál rávilágítani helyes elvek helytelen túlzásaira (anélkül, hogy ezzel megkérdőjelezné a helyes elveket), vagy esetleg egyoldalú, téves elvekre. Arról az aszketikus irányról szól, amelynek többé-kevésbé mindannyian neveltjei vagyunk, és ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy a jövőben jobban el tudjuk kerülni a „buktatókat“. A) Aszkézis a mindennapokban: építőkocka vagy „gyakorlat“? Horatius egyik híres ódájában így festi le az „igaz és feltételeihez ragaszkodó" férfiút: „Si fractus illabatur orbis, Impavidum ferient ruinae — ha az egész világ összeomlik, őt akkor is rettenthetetlenül temetik maguk alá a romok." Jézus viszont ezt mondja: „Aki életét meg akarja menteni, elveszti azt. Aki elveszti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt" (Mk 8,35). A két idézet egymás mellett igen tanulságos, és képszerűen elővételezi mindazt, amit itt mondhatunk. Hozzáfűzve, hogy a jézusi mondást többnyire rövidített formában szokás idézni, kihagyva az „értem és az evangéliumért" szavakat — vagyis a lényeget. Nem véletlenül hivatkoztunk Horatiusra. Magyar földön, hosszú ideig erősen klasszikus ihletű irodalmunk és nevelésünk révén, erkölcsi téren erős volt a sztoikus-római hagyományok befolyása. Az aszkézis egészen a legutóbbi időkig úgy szerepelt, mint tudatos és éber akaratgyakorlat, a jellem kialakulásának nélkülözhetetlen, hathatós eszköze. És mindez igaz is. Csak éppen túlságosan az „én" kerül így központba. Krisztus Urunk szerint a kereszténység mértéke a szeretet („értem, az evangéliumért"), az pedig éppenséggel kizárja az önközpontúságot. Nem az önuralom, a jellem, a tökéletesség a cél — hanem az, hogy alkalmasabb szolgái lehessünk Isten akaratának, tágasabb, tisztább csatornái szeretetének. Az aszkézis tehát „az eszköz eszköze". Ha ezt nem vesszük figyelembe, többféle veszély fenyegeti: 1) „Szent önzés". Már maga ez a fából vaskarika kifejezés mutatja, miiről van fitt szó: valójában tömény és keresztény te len individualizmusról. A fontos a magam üdvössége (nem a szolgálat), a magaiYi tökéletessége (nem az odaadás), erre törekszem mindenáron, ezt akarom „bebiztosítani" (Pál nem 34
