Szolgálat 28. (1975)
Tanulmányok - Paskai László: Aszkézis a papnevelésben
más volt a profán és egyházi gyakorlatban. Eredetileg egy cél elérése érdekében történő begyakorlást jelentett, amely lemondást, önfegyelmet, áldozatot kíván meg. Mint a sportéletből átvett kifejezés arra utalt, hogy a személyiség belső világának alakítása állandó fegyelmezettséget, áldozatvállalást követel. Ilyen értelemben minden eredményes nevelés megkívánja az aszkézist. Megkívánja a papnevelés is, éspedig hármas területen: a személyiség természetes értékeinek kiművelésében, a krisztusi élet kialakításában, a papi szolgálatra való felkészülésben. A személyiség természetes értékeinek kiművelése a papnevelésnek is elsőrangú feladata. Gyakorlati szempontból fontos mindenekelőtt annak elfogadása, hogy az önnevelésben szükség van áldozatvállalásra, önlegyőzésre, azaz aszkézisre. Ma ez nem feltétlenül magától értetődő. Az önfegyelem mindig nehéz feladatot jelentett. Ezért könnyen lehet kibúvót keresni tetszetősnek látszó érvek alapján. Ma főleg a pszichológia, a szociológia felhívta a figyelmet sok olyan külső tényezőre, amelyek szerepet játszanak a személyiség alakításában. A feltárt törvényekkel és a körülmények formálásával mintha könnyebb út nyílnék a személyiség alakítására. Mindezt a segítséget természetesen fel kell használni. De mindez nem teszi feleslegessé az egyéni önnevelést. Csak így alakulhat ki önálló személyiség, amely már nem csupán a környezet függvénye. A papságra való készülés szempontjából legfontosabb a kiegyensúlyozott személyiség kialakítása. Kiegyensúlyozott a személyiség, ha szilárd, egyénileg kidolgozott, lelkileg átélt etikai eszményekkel rendelkezik, és ennek alapján cselekszik. A kiegyensúlyozott személyiség megkívánja az erkölcsi értékek helyes ismeretét, összefüggésben a cselekvéssel. A helyes értékrend szellemi fegyelmezettségben alakítható ki. Ez történik az elmélkedésben, amely az önnevelésnek lényeges feltétele. Szükséges továbbá a helyes önismeret. Ma szeretjük azt hangoztatni, hogy az ember „a semmiből“ teremti meg önmagát. A gyakorlati nevelés szempontjából ez nem állja meg a helyét. Belső világunkban sokféle hajlam, ösztön található, jók és rosszak egyaránt. Hamis optimizmus lenne azt gondolni, hogy adottságaink eleve jók, helyesek. Az önnevelés feladata, hogy a helyes önismeret alapján megteremtse a rendezettséget, a kiegyensúlyozottságot. Ez pedig sok lemondást, önlegyőzést kíván meg. A helyes önismeret eszköze az önreflexió, amelyet a keresztény életben lelki ismeretvizsgálatnak nevezünk. Szerepe nem csupán az, hogy cselekedeteinket ellenőrizzük és minősítsük. Igazi önismerethez akkor lehet eljutni, ha kiterjed tetteink belső indítékaira is. Ennek alapján ismerjük meg belső világunkat, és ismerjük fel feladatainkat. Az általános feladatok mellett jelenlegi életkörülményeink között egy-két konkrét területet különösen figyelembe kell venni. Ilyen mindenekelőtt a csend szeretete és biztosítása. A mai életforma nem kedvez a csend megteremtésének. Lemondás árán is kell biztosítani, nemcsak néha-néha, 2 17
