Szolgálat 27. (1975)
Máriaföldi Ödön: Lourdes lelke - Lourdes-i zarándokok beszámolóiból
LOURDES-I ZARÁNDOKOK BESZÁMOLÓIBÓL Nagy kegyelem volt, hogy 1954.febr.ll.-étől 1966-ig Lourdes-ban élhettem. (Közbeesett az 54-es Mária-év, a jelenések százéves évfordulója.) Igaz, rengeteg elfoglaltságom volt, mivel konyhán dolgoztam, és sok vendégünk volt, püspökök, bíborosok, különböző egyházi méltóságok, egyszerű zarándokok; de élt bennem a tudat, hogy mint egyszerű ember — akárcsak Bernadette — édes magyar hazámat képviselhetem Szűzanyánk lábainál. A ferences misszionárius zárda gyönyörű helyen fekszik, fent a hegyen a Massabielle-völgy felett, kertünkből láthatjuk a bazilikát, s főleg halljuk a szentségi és a fáklyás körmenetek végnélküli Ave, Ave Mariáját és a Credót. Ezt megszokni és elfelejteni nem lehet. Az esti munka utáni éjbe nyúló virrasztások a barlangnál — az ilyesmi csak személyes élmény, s mindenkinek megvan a magáé. De mi az, ami a barlanghoz vonz? Egy titokzatos jelenlét: a Szeplőtelen jelen van! Nem a fehér márványszobor hív, azt sokan nem szeretik, mert nem modern, és mikor Bernadette meglátta, ő is felkiáltott a művész előtt: oh ce n’est pás Elle! A látható csoda az, hogy a világ minden sarkából, minden rang- és fajkülönbség nélkül térdelnek a dísztelen, gyertyafüsttől megfeketedett grotta előtt. Csodák? Vannak azok is, de nem azok a fontosak. Egy ideig olyan szerencsés voltam, hogy segíthettem a betegek és egészségesek bemártásánál a medencék jéghideg vizébe vászongallérban, egy pár fohász és ave tartama alatt. Télen is. Egyszer egy szerzetesatya volt néhány hétre vendégünk. Minden szabad idejét a gyóntatószékben töltötte, és majdnem sírva mondta, mennyi megtérést eszközöl ki bűnösök részére az Irgalmasság Anyja. És mit írjak a nemzetközi katonazarándoklatokról, mikor a platánfák alatt térdelve vagy állva veszik papjaik feloldozását? Lourdes-ban nincs emberi tekintet, sem ellenséges gyűlölet. Láttam, hogy német katonák visznek hordágyon francia tisztet a meredek keresztűton. A forrást nemrég láthatóvá tették, üvegfedelet helyeztek rá. Ki ne nézné mély tisztelettel ezt a kiapadhatatlanul csobogó forrást a sziklák közt! És ki tudná leírni azokat a titkos csodákat, amelyeket csak ő és a lélek ismer! + Tökéletes csendben és fegyelmezettségben folyik a végeérhetetlen vonulás a grotta előtt. Egyesek a magukkal hozott olvasókat, kegytárgyakat érintik a sziklához. Mások kékszegélyes, karcsú gyertyákat tesznek az ott álló nagy tartóba, (Hála Istennek a szenthely kapuin belül semmi mást nem lehet venni. Még emléktárgyakat sem. És ez megnyugtató.) Ha megtelik a tartó, a gyertyákat elviszik, és ráccsal védett helyen elégetik. Persze nem külön-külön: arra fél Lourdes sem lenne elég. Hatalmas kötegekben, egymásba harapva, sisteregve emészti meg őket a láng. Van ebben valami félelmetesen fölemelő. Aki már elvonult a barlang előtt, tovább megy, vagy leül valamelyik padsorba. Mindenki csendben imádkozik. Egy felügyelő vigyázza a vonulókat. Megfigyelem, mennyire nem gépies a tevékenysége, pedig föltehetően órák hosz- szat végzi a tűző napban. Sántító, botra támaszkodó férfi közeledik — máris ott van, kiemeli a sorból és előreviszi. Ugyanúgy egy vakot és kísérőjét. Fiatal házaspár jön gyerekkocsival. Jelekkel értésükre adja, hogy a kocsit bízzák nyugodtan rá. Az apa karjára veszi gyermekét, és felnyújtja mindnyájunk Édesanyjához. Az egyéni áhítatnak semmi 47
