Szolgálat 26. (1975)
Halottaink - P. Luzsénszky Alfonz SJ (Nemeshegyi P.)
mindjárt ráálltam a szavára. „Hát aztán melyik szerzetesrendbe lépsz?“ — kérdezte. Én meg azonnal rávágtam: „Ha szerzetesrend, akkor a jezsuitákhoz.“ „Az jó“ — felelte. Odaajándékozta nekem egyik nagyperemű, fekete, papos kalapját, és félig szétbombázott regnumi szobájából elbocsátott a Manréza felé. Utána átsöpört a háború Magyarországon. Mikor, sok kaland után, a noviciátus visszakerült 1945-ben a Manrézába, egy nagy meglepetés ért. Hivat P. Kovács Jenő, és azt mondja: „Carissime, idén egy esztergomi megyés pap lép be hozzánk, akit ön ismer: Luzsénszky Alfonz; legyen az angelusa.“ Hát én majd leültem a bámulattól. Soha erre nem gondoltam volna! Megcserélődött tehát a szerep, és két hétig én voltam volt lelkiatyám vezetgetője. Negyvenéves fővel bizony nem volt könnyű a páternek beleszokni az új környezetbe. A teológia repetálása is, amit Szegeden végeztettek vele, bizony nehezen ment. De igyekezett, ahogy csak tudott. Később felötlött bennem: nem bánta-e meg, hogy utánam jött a Manrézába? De erről szó sem volt. Ezután sok éven keresztül megszakadt kapcsolatom P. Luzsénszkyval. Mikor újra felvettük a kapcsolatot, a budai volt Rákócziánum melletti kápolnában dolgozott, utána pedig Kispestre került. Egészsége az utóbbi években nagyon meg volt támadva: két hónapig tüdőbajjal kezelték a Széher úti kórházban, állandóan gyomorfájásai voltak, és a szívével bajlódott. De minden nehézség ellenére sohasem vesztette el munkakedvet, bizalmát. Fáradhatatlanul látogatott betegeket, öregeket; lelkesítette, bátorította az embereket. Bámulatos volt szellemi frissesége, nyíltsága. Állandóan keresett és kért új teológiai könyveket, és szívből élvezte őket. Levelei tele voltak mindig új könyvcímekkel, amelyeket olvasott és ajánlott nekem. Bár sok csalódás érhette életében, megmaradt benne mindig a hitből fakadó derűlátás, (gy írt nekem kórházi tapasztalatairól: „Mindent összevéve a kórház is azt bizonyította, hogy az emberek alapjában véve jók, jószándékúak, szeretnünk kell őket, és ha ügyetlenségünk vagy a körülmények miatt mást nem tehetünk, imádkoznunk kell értük, igen, az egész világért, mert aki Krisztussal egy akar lenni, annak az egész emberiség megváltásában is részt kell vennie.“ Nagy imádkozó volt; a csendes kápolnában órákig elidőzött Jézus előtt. Az ima volt erőforrása, meg az, amikor érezte, hogy fogékonyak a lelkek. Az ő korosztályához tartozó egyháziak közül sokan nagyon kritikusan reagálnak a vatikáni zsinat utáni fejleményekre. A sok válság és zavar persze neki is fájt, de sokkal mélyebben érezte át az új irányokban megnyilvánuló pozitívumot. Bámulatosan fiatal maradt szellemileg. Energiája ragadós volt. Amikor az utóbbi években kétszer rövid időre hazalátogattam, azonnal kezébe vette programom megszervezését. Érezte az ember, hogy Krisztusért csinál mindent és viszi a Szentlélek, s talán épp ezért tudta megérezni a Lélek szelét a világegyházban is. 1974 szilveszterén kelt legutolsó levelében írja: „Szép, csodálatosan szép időket értünk meg. Persze sok minden zűrzavaros, aggasztó és fájdalmas — de a Newman által beígért új Pünkösd eljött, ezt hiszem." Az év eleje óta gyakrabban panaszkodott szívbántalmakra. Február elején egyszer rosszul is lett, kórházba került, de onnan nyolc nap után elbocsátották azzal, hogy nincs komolyabb baja, élheti a rendes és megszokott életét. Mivel azonban érezte, hogy nincs jól, Verőcére ment pihenni, onnan szállították márc. 10-én újból a Széher úti kórházba. Vasárnap reggel még elmondta a szentmiséjét ágyban, ülve, de mint mondják, igen nagy áhítattal. Dél körül elérte az újabb szívroham, és egy óra múlva elköltözött az Úrhoz (1975.márc. 16.). Nagycsütörtökön temették Pannonhalmán testvérei mellé. P. Luzsénszky az én életemnek is egyik legnagyobb jótevője. Sohasem élt magának, és ezért a jó Isten lesz az ő igen nagy jutalma. Nemeshegyi Péter 95
