Szolgálat 26. (1975)
Halottaink - P. Luzsénszky Alfonz SJ (Nemeshegyi P.)
gyertyát. A hívek imában és csendben virrasztanak, míg tövig nem ég. Ez az egyszerű jelkép többet mond életről, halálról, papi sorsról, mint sok hosszú elmélkedés. Pali bácsi temetésén a keleti szerb paptestvérek gyújtottak gyertyát koporsója mellett. A temetést Zvekanovic Mátyás megyéspüspök végezte, 52 pap — minden papi évére jutott egy-egy — és a hivösereg jelenlétében. Confrater P. LUZSÉNSZKY ALFONZ SJ (1902— 1975) 1902,szept.13-án született. Édesapja mint Talmudkutató tett szert hírnévre. Édesanyját, úgy tudom, korán elvesztette. Sokat emlegette öccsét, aki a ciszterekhez lépett be; később Franciaországba került a rend szigorúan kontemplativ ágához, sokáig élt a híres Lérins szigeti monostorban, s néhány éve a rend kívánságára átvette a boqueni központ vezetését, amely a francia katolicizmus új arculatának egyik igen vitatott, de sok jóval is kecsegtető formája. Alfonz az esztergomi egyházmegyébe lépett be. Püspöke Hollandiába küldte teológiát végezni. Néha mesélt ottani élményeiről; a szeminárium igazán vaskalapos intézmény volt: az első évben kijelölt 4-5 asztaltárs mindvégig együtt étkezett, együtt rekreált, együtt sétált, és alig volt szabad másokkal érintkezni. Tanárai igen szűk ortodoxiát vertek bele, emiatt később kissé bizonytalankodónak érezte azt a teológiát, amelyet Szegeden kapott; de végül is kialakult benne egy érett szintézis, amelyet teljes hithűség s egyben a modern irányok felé való nagy nyíltság jellemzett. Erről majd később. Esztergomban szentelték 1927.jún.29-én. Első kápláni helye a Visegrád közelében levő Nagymaros volt akkori filiájával, Kismarossal. Nagyon buzgó káplán volt; egész életében megőrizte szívében az ottani hívek iránti érdeklődést és szeretetet, és ez kölcsönösnek bizonyult. Még 70 éves korában is elvonszoita beteges, fáradt testét Kismarosra kisegítésre. „Vasárnaponként három szentmise. Az ember bírja, ha látja, van visszhang" — írta nekem 1973-ban. „Ha van visszhang“: Alfonzot egész életében csak az bántotta, az törte le, ha a krisztusi evangéliumra nem talált visszhangot a lelkekben; de ha ezt a visszhangot érezte, szinte újjá éledt, és nem sajnált semmi áldozatot, hogy tovább ápolja. Négy évig káplánkodott itt, majd több helyen Budapesten 1931-34 között. Az első nagy fordulat akkor állt be életében, amikor kinevezték a Damjanich utcai áll. tanítónőképző hittanárának, és így beköltözött a Regnum Marianumba. Regnumi pap és cserkészparancsnok volt, amikor először találkoztam vele 40 évvel ezelőtt. Hozzá jártam gyónni, és végül magam is beléptem a csoportjába kongreganistának és cserkésznek. Luzsénszky atya (a regnumi papokat egyszerűen „atyának" szólítottuk, sohasem főtisztelendő úrnak) stílusában azt érezte az ember, hogy ezer úton-módon mindig csak az „egy szükséges" felé vezetget. Ami csak mozgolódott az akkori katolikus életben, azt mind igyekezett közvetíteni felénk, megtapasztaltatni velünk. Ő hívta meg Tornyos pátert előadásra; mentünk vele a kiserdői nyomortelepre, és Alfonz atya örült neki. A táborokban a napi misét, esti imát felejthetetlen élménnyé tudta tenni; prédikációira jól készült, a gyóntatásban pedig mindig egészen az Isten embere volt. Már évek óta motoszkált bennem a papi hivatás gondolata; végül is 21 éves koromban, az egyetem befejezése után elhárultak az akadályok, és én megmondtam Alfonznak, hogy pap akarok lenni. „Az nekem a legnagyobb örömöm, ha csemetéim egyike papnak megy" — mondta kedvesen, és — csodálkozásomra*— azt fűzte hozzá, hogy 21 évvel jobb lenne valami szerzetbe lépni, mintsem az egyházmegyei szemináriumba, a 18 éves „gyerekek" közé. Én nem sokat haboztam, bíztam benne, és 94
