Szolgálat 26. (1975)
Eszmék és események - Levél Kanadából (Csánó László)
katonai kormány először tette hivatalos ünnepekké a mohamedán ünnepeket, akkor tulajdonképp egyszerűen lehetővé tette, hogy a mérleg természetes helyzetébe billenjen. S ezzel hivatalosan is megindult a már rég esedékes válóper. Az utcán mint a piaci legyek tapadnak az árusok a turistára. Gyakran művészien kidolgozott, különböző formájú ezüst kereszteket árulnak. Rengeteg van, mert amikor a 18. században a nagy muzulmán betörések után az etióp uralkodóknak el kellett ismerniük, hogy a birodalom nagy részében a lakosság az iszlámhoz tartozik, egy rendeletet bocsátottak ki: biztosították a vallásszabadságot, de megtartották az etióp ortodoxiát mint államvallást, s mindenkit, aki követőjének vallotta magát, egy kis kereszt hordására köteleztek. Ez volt az első határkő. S nekem úgy tűnik, most értünk a másodikhoz. Dr. Zichy Aladár LEVÉL KANADÁBÓL Szeretett Jubiláló Testvérem! Életünk legdrágább és legszentebb évfordulójához közeledünk . . . Pappászentelésünk 20 éves emléke visszavisz az Alma Materhez és a vért könnyező Szűzanya kegyoltárához, ahonnan mi tizennyolcán indultunk el 1954. június 17-én, telve az ifjú leviták tüzes lelkületével. Néhányunkat hegyeken és tengereken túlra sodort az élet vihara, másokat pedig az emberi gyengeség az Űr szőlőjéből félrerántott. Méltatlanul, de mégis visszaemlékezni merészkedem e felséges napra. Talán most mélyebb vággyal csüngök annak a napnak felmérhetetlen kegyelmi értékén, mint 20 évvel ezelőtt. Hiszek hivatásomban és ordinációnk szentségében. Szeretném a megmaradt oltártestvérek lelkében az én húsz esztendős kevés örömöm és sok szenvedésem, hitem és kétkedésem, bűnöm és megbánásom tengeren túlon, idegen földön megérlelt gyümölcsét mementóul szétosztani: ESTOTE FIDELES! Ha közel húszezren vagyunk is már, akik leszóródtak az Úr követésének göröngyös útján, mégsem kívánom ezt a sajnos nagy számot mentségül felhozni, hogy purifikáljam magamat. A végső nagylelkűség hiányzott az Úrral szemben. Napsütésben, dicsőségben, elismerésben és keresztutat nem ismerő jól kitaposott úton könnyű haladni és megmaradni. De idegenben, egyedüllétben, emberi félreértésben, álmok és remények feladásában, úttalan utakon járni csak az tud, aki életfilozófiaként elfogadja az „alter Christus“ misztikus valóságát. Magam is, s úgy látszik mások is vagy húszezren nem voltunk elég erősek a végső lépést megtenni. Bárcsak a mi gyengeségünk erősségévé válna azoknak, akik még az Úton maradtak! Szeretném, ha ez a magambaszállásom megerősítené az esetleges ingadozó lábakat. Nem mintha hiányozna az emberi boldogság. A házaséletnek is van sok öröme, habár abban sem hiányzik az állandó áldozathozatal kötelessége. Egymáshoz szokni ugyanolyan nehéz, mint a káplánnak a plébánoshoz vagy a plébánosnak a püspökhöz. Mindkettő jót akar, de néha ellentmondó utakon. Ugyanúgy, mint a házasfelek. A kiegyensúlyozott közösségi élethez, reverendában vagy azon kívül, mindkét részről sok előzékenységre, megértésre és önmagunk elfelejtésére van szükség, hogy harmonikus egységben haladhassunk. Ezen a téren hálásnak kell lennem a Gondviselés iránt, mert kis német feleségem, Orsolya, nagyon mély és kereső lélek. Negyedik egyetemi évét kezdi filozófia- és vallástudomány-szakon. Odaadó feleség és áldozatos édesanyja három gyermekünknek. Közel tíz éves papság után, 1963 szeptember első vasárnapján mondottam búcsút, három éves lelki küzdelem után, Ottawától északra elterülő, hegyek között fekvő kis francia plébániámnak. Másnap Montreal külvárosában tanítani kezdtem. Karácsonykor pedig Németországba repültem, hogy feleségül vegyem a bremerhaveni polgár- mester lányát. Hamarosan megkaptuk Rómából a dispenzációt, a kardinális irodaigazgatóhelyettese egyházilag megesketett bennünket. Azóta olya,n mély lett a barátság, hogy ö keresztelte Ilonkát és Tamáskát, valamint az utóbbi keresztapja lett. 75
