Szolgálat 26. (1975)

Tanulmányok - J. D. Zizioulas: Az Egyház pneumatológikus dimenziója

csupán lehetségesek, hanem szükségesek is, de, mint Pál mondja (1Kor 14, 3-26), illeszkedjenek bele a testbe. Ez annyit jelent, hogy az Egyház ne vegye el az ilyen rendkívüli szolgálatok képviselőinek a bátorságát. (Helytelenül hívják ezeket „karizmatikus“ szolgálatoknak, mintha a rendes szolgálatok nem lennének azok.) Azonban mindennek a test kiegészítő részévé kell lennie. Jellegzetes, hogy az apostoli közösségekben mindez az adomány — jövendölés, gl osszál álla, vagyis a nyelvek adománya — az eucharisztikus összejövetelek idején nyilvánult meg (1Kor 10-14).23 Amikor később az Egyház a püspököt tette minden ilyen adomány szűrőközpontjává, ezzel lényegében ugyanazt csinálta. A püspök ti. éppen azért kapta ezt a felelősséget, mert ő volt az eucharisztikus közösség feje.24

De a Lélek pontosan ugyanígy szabja meg a rendes szolgálatok jellegét is. A Lélek misztériuma a személlyé válás misztériuma. Ez annyit jelent, hogy amikor „rendekre“ osztja az Egyházat, olyan valósággá teszi, amelynek lényege a viszony, amelynek minden tagja karizmatikus, éppen azért, mert tag, vagyis kapcsolatban van a többivel (1Kor 12-ben az egyháztagság = karizma), anélkül, hogy a szolgálatok összekeverednének egymással (1Kor 12,29). Ez paradoxon. Szerintünk nem lehet másképp kifejezni,25 mint ha a szolgálatot testen belüli sajátos viszonynak mondjuk. Mintha erre ösztökélne 1Kor 12-13 tanulmányozása.

Ha így közeledünk az egyházirend szolgálatához, az a következőket hozza magával: a) Elkerülhetetlen a hierarchia fogalma, éppen mert megkívánja mind a szolgálatok egysége, mind sajátos jellegük. A helyzet itt hasonló, mint a trinitárius teológiában: a Szentháromság hierarchiája nem valami belső ontológiai vagy erkölcsi értékfokozatból adódik, hanem a lét egységéből és ugyanakkor mindegyik személynek a többivel való sajátos viszonyából. Az Atya személye az, ami a másik két személyhez való sajátos viszonyával a Szentháromságot egyszerre egységgé és különbözővé teszi.24 így a hierarchia fogalma együtt jár a személyiség eszméjével, b) Az intézményes jelleg is elkerülhetetlen. Nemcsak mert Krisztustól származó parancs, hanem mert egyben a Lélek teremtette egység karizmatikus kívánalma is. Minthogy az intézmény karizmatikus, nem arra való, hogy (a szolgálatban, a szentségekben, a Szentírásban stb.) szinte kézzelfogható biztonságot teremtsen: állandóan a Lélektől függ, és léte csak az epiklézisből fakadhat. Ennélfogva az intézmény, bár adott alakú, sohasem azonos a saját formájával; nem választható el a karizmatikus egységfolyamattól, nem létezhetik a közösségen kívül; imádságba öltözködik, vagyis úgy könyörög, hogy kapja meg azt, ami már az övé, mintha még egyáltalán meg sem kapta volna. Ez az igazi krisztológiai-pneumatológiai szintézis kívánalma, c) Az intézmény célja nem az, hogy biztonságot és engedelmességet biztosító tárgyi tekintélyt hozzon létre, hanem az, hogy gondoskodjék a személyes és szabad közös élet eszközeiről. Ezen a ponton meg kell szabadulnunk attól a felfogástól, amely a szabadságot a választásban látja, és úgy kell értenünk,

25