Szolgálat 26. (1975)
Tanulmányok - J. D. Zizioulas: Az Egyház pneumatológikus dimenziója
Egyben ugyanaz a Lélek mint életadó és eggyé tevő beleviszi a történelembe a végső dolgokat, az eszkatont (Csel 2), vagyis Isten örök életét. így az Egyház „szentek egyessége“ lesz, amelyben múlt, jelen és jövő nem oksági viszonyban áll egymással, hanem együtt alkotja Krisztus egyetlen testét. Mindezt ne csak elméletileg gondoljuk el: az Egyház jelenlegi szerkezetére és életére vonatkozik, tehát ebben a vonatkozásban kell megfontolnunk. II. Pneumatológia és az Egyház mai berendezése és élete 1) „Egyetemes“ egyház és „helyi“ egyház Ha tehát az Egyház pneumatológikus dimenziója se nem független a krisz- tológiáitól, se nem utána következik, hanem velejár, akkor nem módosító, hanem alkotó tényezője az Egyház misztériumának. Az Egyházat a Lélek nem egyszerűen ihleti, élteti vagy vezeti, hanem ő teszi Krisztus testévé. A Lélek sajátos szerepe — vagyis az, hogy mint egyesítő életet teremtsen, valósággá téve itt és most Isten életét — azt jelenti, hogy amikor megalkotja az Egyházat mint Krisztus testét, akkor Krisztus teljességét egy bizonyos környezetben konkrét, élő valósággá teszi. Ez a helyi közösség. A Léleknek ez a konstitutív szerepe tehát mindenestül meghaladja a helyi és egyetemes jelleg dilemmáját: a kettő egymásban van az Egyház létének leggyökerében. Ezért az ősegyház már Pál idejétől fogva minden nehézség nélkül megengedte az „ekklészia“ szó kétféle használatát: mind az Egyház egészére, mind a helyi egyházra.'4 Milyen konkrét alakban teszi lehetővé a Lélek ezt a paradoxont? Első és bizonyos értelemben végső alakja az eucharisztikus közösség. Létének egyetlen más formájában sem látta az Egyház kezdettől fogva ilyen teljes szintézisét a húsvéti (krisztológiai) és pünkösdi (pneumatológiai) titoknak. Bár az Eucharisztia alapításában krisztológikus, az utolsó vacsorán történt, mégsem alapításának napján ünnepelték, hanem a feltámadásén, a vasárnap eszkato- lógikus napján. Az alapítást legfeljebb a történetírás felől lehetett csak tárgyilag, önmagában nézni, a Lélek felől már nem; a „nyolcadik napon“ ünnepelték az Eucharisztiát, a közösségben elfoglalt helyén. Az Eucharisztiában tehát Krisztus teste a maga tárgyi létében az epiklézis- től függ. Éppen e szintézis következtében jeleníti meg az Eucharisztia a legtökéletesebben az Egyház titkát: Krisztus nélkül nincsen közösség, de ha nincs a Szentleiket segítségül hívó közösség, akkor a Kálvária többé már nem Kálvária. A Lélek epiklézise ad életet a testnek (Jn 6,63), és ez az Egyház szentségi valóságát függetleníti minden oksági összefüggéstől: hála az epiklézisnek, az Egyház megvalósítja önmagában a Krisztus-eseményt, de nem ő a kiváltó oka, és az ő létének sem ez az esemény az oka. Föl sem vetődik az a kérdés, hogy Krisztus vagy a Léleké-e az elsőbbség; tanulságosan mutatják ezt az ősegyház epiklézisei.15 23
