Szolgálat 25. (1975)
Halottaink - Schnattner Gyula Szigfrid OSB (Confrater)
kény előmozdítója volt. A biztatást ehhez bizonyára lelkipásztori éveinek tapasztalataiból merítette. 1971-től Pannonhalmára vonult nyugalomba. Egészsége egyre gyengült. Az utolsó időben teljesen elveszítette szemevilágát. De munkáját még így is folytatta. Segítőkész jó szíve és vidám kedélye közismert volt. Baráti körben szívesen anekdotázott, saját rovására is. November 25-én temették. A koncelebrációs misét Szennay András főapát vezetésével mutatták be a pannonhalmi bazilikában. A gyászbeszédet egykori tanítványa, Csanád Béla mondotta. A rendi kriptába helyezték örök nyugalomra. R. SCHNATTNER GYULA SZIGFRID OSB (1906 — 1974) 1975.jan.2-án temettük el, utolsó óhajának megfelelően a pannonhalmi Boldogasszony-kápolna kriptájába. Egy hónapig volt előtte súlyos beteg (veseelégtelenség miatt). Először a veszprémi kórházban ápolták, majd Balatonalmádin, itt hunyt el 1974.dec.29-én. Mint balatonkenesei plébánost, az ottani templomban szentelte be és mondta el érte a temetési misét Kádár László veszprémi püspök a környékbeli papság, több rendtársa és szépszámú hivősereg jelenlétében, (gy ért véget rendtársunk földi életútja. 1906.jún.23-án született Pápán, középfokú tanulmányait a győri bencéseknél kezdte meg, majd a rendbe lépett 1923.aug.15-én, és Pannonhalmán tett érettségi vizsgálatot 1926-ban. 1931-ben szerzett tanári oklevelet magyar-latin szakból, ugyanebben az évben szentelték pappá. Ezután kezdte meg működését soproni gimnáziumunkban. Tanári munkája mellett cserkészparancsnok is volt, és teljes lélekkel adta át magát az ifjúság szolgálatára. Ennek a munkájának mindennapos, de egy nevelő számára mindig tanulságos mozzanatait örökítette meg „Tanárszem, diákszív“ c. könyvében (1941). 1944-ben jelent meg „Szószékmorzsák“ címen anyagközlése diákexhortációk számára. 1936-ban egy Zalaegerszeg melletti kis községben, Csácsbozsokon lett plébános. Lelkipásztori munkáját szintén nagy lelkesedéssel kezdte, sok minden őrzi ott emlékét. Tapasztalatairól, eredményeiről rendszeresen közölt cikkeket az Egyházi Lapokban, ezek összegyűjtve meg is jelentek „Krisztus és az én falum“ címen (1944). Kiváló szónoki képességei miatt sokfelé hívták, minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy országosan ismert lett. Éppen ezért az AC felkérte, hogy országos munkaprogramjához beszédeket készítsen (1939: Kik a szentek, 1942: Divatos bűnök). Később Bánáss László veszprémi püspöktől megbízást kapott arra, hogy az egyházmegyei papság számára prédikációvázlatokat írjon. Ezek közül az első kötet „Prédikációs vázlatok“ címmel jelent meg (1947), a második, „Dominus vobiscum“, a szentmiséről szóló beszédekhez nyújtott anyagot (1949). Elmélkedési könyveket is írt, megjelent: „Máriáról sohasem elég“ (1942), majd papok számára: „Minden napunk istenszolgálat“ (1947). 1957-ben Keszthely volt kármelita templomának lett plébánosa, majd 1961-ben a pápai Szent Anna plébániára került, végül 1967-ben Balatonkenesére, ahol már erősen elhanyatlott vallási életet talált. Idősebb korában nehezebben találta meg a kapcsolatot az emberekkel, az írás maradt fő munkaterülete. Erről majd kéziratos hagyatékának feldolgozása után lehet képet kapni, értékelést mondani. Pannonhalmára szánt, de csak halála után odajutott levelében kérte, hogy négy szentmisét mondjanak el hálaadásul és engesztelésül szerzeteséletéért. Ennek a levélnek befejező mondatával szépen zárhatjuk megemlékezésünket: GLORIA DEO — VENIA SIGFRIDO. j Confrater 93
