Szolgálat 25. (1975)
Halottaink - Dévényi Ferenc (Confrater) - Angi Lajos Csaba OFM (H. D.)
DÉVÉNYI FERENC (1916— 1974) Nem tudjuk, mit választott felszentelésekor papi élete mottójául. Mindenesetre ha szerény papi életébe bepillantunk, a hegyi beszédnek ez a tétele kínálkozik: Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet. Budapesten született 1916. szept. 22-én. Középiskoláinak elvégzése után 1934-ben a váci szeminárium növendéke lett. 1939.jún.29-én szentelték pappá. Albertirsai káplán koromban találkoztam nevével és élő alakjának dicséretével. Ugyanis itt működött újmisés káplánként két esztendeig. Éppen húsz év után emlegette szeretettel volt főnöke. Rövidesen személyesen is megismerhettem, amikor 1959-ben Kiskunhalas tanya- világának lelkésze lettem. Első emlékem róla: a nagyon kedves megértő kolléga, aki akkor a felsővárosi kis templom igazgatója volt. Arca nyugodt szelídséget fejezett ki. Ezen a helyen töltötte 1946-tól élete legnagyobb részét. Minden rábízott munkát mintaszerű pontossággal látott el. Szeretettel járta a városi iskolákat, a gyerekek nagyon szerették. Hosszú éveken át hétfői programja: megy a vasútállomás felé, hogy a 10 km-nyire fekvő pirtói tanyai iskolában is ellássa a hitoktatást. E miatt az 1-2 óra miatt csak este 6 órára érkezett meg. De soha nem sajnálta. Többször kerestem fel irodájában. Mindig megértő szeretettel hallgatta meg a problémákat, és nagy részvéttel tudott lenni kollégainak nehéz helyzete iránt. Ez a megértés szinte arcvonássá alakult nála. Viszont bámulatos önuralmat tudott tanúsítani emberi megnyilatkozásaiban. Szívesen segített az igazán rászorulóknak, de mintha előtte lett volna egykori tanulmányaiból a Didaché megállapítása: „A helytelen adakozás a szentségtörés egyik neme." Közszeretetben állott. Megbántani soha senkit nem tudott. A 60-as évek második felében mutatkozott rajta először súlyos betegsége. Ebből még felépült. 1970-ben Vácra került a püspöki levéltárba, s egyben először a Hétkápolnának, majd a Szent Anna-templomnak lett igazgatója. Második megbetegedése azonban már erősen felemésztette egészségét és fizikai erejét. Ez év tavaszán Székesfehérvárott jártam. Belátogattam a papi otthonba is. Két jó öreg megyésünktől hallottam, hogy ő is itt van. Meglepődtem, s felkeresésére indultam. A folyosón pillantottam meg távolból; rózsafűzért imádkozott. Mozgásáról lehetett már csak megismerni, csontsovány arcát alig. De kedélyileg most is olyan volt, mint annak idején Halason. Bízott benne, hogy felépül, és megy vissza a püspöki levéltárba dolgozni. Hiszen dolgozni akart. 35 éves papsága igazi papi munkásság volt. Ez a „Dum spiro, spero!" lelkesítette akkor is, amikor élete már elfogyó gyertyacsonk volt. Nagyon jól esett neki, hogy megígértem: ha ismét eljövök Fehérvárra, meglátogatom. Erre már sajnos nem került sor. A nyáron a Széher úti kórházba vitték, ahonnan aug. 5-én csendesen az örök Hazába költözött. Aug. 14-én temették el Vácott az alsóvárosi temetőben. A sírnál Boskó Vilmos kiskunhalasi apátplébános búcsúztatta. Életéből papi kedvességét és szerénységét méltatta. Temetését az előzőleg a Hétkápolnában bemutatott püspöki szentmise után Vajda József segédpüspök végezte. Élete és papsága példaképe lehet a ma működő fiatal papi nemzedéknek. Confrater ANGI LAJOS CSABA OFM (1917— 1974) Kolozsvárott született 1917.dec.1-én. Korán magára öltötte a „barátok" barna kámzsáját: 1934.aug.29-én volt belépése, 1935.aug.30-án egyszerű, 1940.márc.3-án ünnepélyes fogadalma. 1941.jún.29-én pappá szentelték, s ezután igazi ferences lelkülettel szolgálta Isten népét. Élete utolsó nyolc évét a váradi egyházmegyében töltötte: 1966-69-ig Szalárdon, 1969-től kezdve pedig Zsibón. , Szemüveges, nyugodt arca mindig bizalmat és megnyugtatást fejezett ki, — pedig életének megpróbáltatásai nem múltak el nyom nélkül idegei, egészsége fölött. Igen 94
