Szolgálat 25. (1975)
Tanulmányok - Lukács László: Hála a szenvedésben
beszél a szeretetről, hallgatói könnyen vállat vonnak a jól ismert, sőt talán közhelyként únt szöveg hallatára — pedig „átkozottul zárt életük“ valójában sohasem nyílt meg a szeretetben. A következő sorok tehát veszélyesek, mert félreérthetőek. Olvasva mit sem mondanak. Csak párbeszéd lenne alkalmas helyükre ültetni őket. A személyes világ, tehát önmagunk feltárására is csak a két embert egymásba nyitó párbeszéd képes. A szeretet közegében megszületik a hála, és átértékelődik a fájdalom. A tudatosult szeretet érleli meg a hálát. A szeretet első élménye az emberben: a szüleitől és Istentől reá irányuló szeretet. A személyes szeretetnek ez a bennünket körülfogó horizontja alapozza meg az embernek életre szóló bizalmát, szeretetképességét, egyszóval: boldogságát. De igazán éltetni akkor kezd bennünket, ha már nemcsak minket szeretnek, hanem mi kezdünk el szeretni másokat. (Innen érthető, hogy kamaszgyerekek néhány hetes-hónapos kis barátságokat, diákszerelmeket gyakran nagyobb élménynek éreznek, mint szüleiknek mindent nekik adó szeretetét és gondoskodását.) A bennünk támadt szeretetben válik tudatossá a ránk sugárzó is. Biztonságos, mégis mindig váratlan ajándékká. Lenyűgöző örömmé, szeretetélménnyé, amelyet „viszonozni“ egész lényükkel nem tudunk. „Csak“ — és ez mindenünknél több — hálásak lehetünk érte. üj lesz a fájdalom is. A hábetlerek csak az őket érő rosszat érzik fájdalomnak. A szeretetben élő ember fájdalomköre kitágul. Aki mást is szeret, az másért is aggódik, más fájdalmát is sajátjaként éli meg — s az őt érő rossznál is gyötrőbb lehet a szeretteit sújtó. De a szeretet fájdalma nemcsak tágasabb, hanem mélyebb is: új fájdalmakkal ismerkedünk meg, amelyeket már nem a tárgyak okoznak, nem a testünk érez át. A testnél kínzóbb fájdalom a léleké: a legnagyobb fájdalmat azok okozhatják, akiket a legjobban szeretünk. Minél jobban szeretünk valakit, hibái, elégtelensége, tőlünk való távolsága annál nagyobb fájdalmat okoz. Mégis, ha igazán szeretjük egymást, akkor az aggódás, sőt az elutasíttatás fájdalma is szeretetbe fordul át, s ez fontosabb örömnél és fájdalomnál. A legtöbb ember azért szerencsétlen és azért képtelen a szeretetre, mert csak az örömöt tudja szeretetként megélni, a fájdalmat nem. Pedig az élet öröm és fájdalom. Csak az fog egészen szeretni, akiben mindkettő szeretetté izzik. A kőszikla úgy tüzesedik át, ahogy a napsugarak érik. A tűz maga határozza meg hőfokát — „ahogy meleg, úgy melenget“. Fa, papír és kőszén egy lánggá lobbanhat össze a tűzben — ahogy öröm és fájdalom a szeretetben. A szeretetről kevés egy ember vallomása. Igazán csak Én és Te kölcsönös feltárulkozásában szólalhat meg. 23
