Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Lukács László: Hála a szenvedésben

szerint „a szenvedés az ateizmus sziklája“). A hivő pedig a jogos fel­háborodás elkerülésére megpróbálja összebékíteni a szenvedés tényét és a gondviselő Isten létét (theodicea: Isten igazolása — a szót ugyan Leibniz honosítja meg 1710-ben megjelent könyvében, de a feladat Pla­tón óta megoldására sarkall minden bölcseleti rendszert). A theodiceák sokmindent tisztáztak: a világ végességének, tökélet­lenségének kérdését, a rossz mibenlétét, a szabadakaratú ember bűnre- képességét. A bölcselők és az írók feltárták mély emberi tapasztalatun­kat is: a szenvedés érleli is az embert, elmélyíti szeretetét, új világokat tár föl benne. Nemcsak az öröm, hanem a fájdalom is növelhet ben­nünket. Sárközi György szavával: „Minden szenvedés arra volt jó, hogy önmagámból fölrepítsen.“ A szenvedés piheként elfújja a szubjektíve nagyra tartott, csalóka örömöket, s így feltárhatja a maradandóbb, sőt az örök értékek világát. Juhász Gyula szerint: „A kínok kínja, mely vérig sebez, / Segít túllátni a szűk életen.“ Harcolunk a rossz ellen. Ami megmarad belőle, azt bölcs-egykedvűen eltűrjük, sőt, amennyire lehet, megpróbálunk mégis hasznot húzni be­lőle. — De hálát adni érte? Egészséges lelkületű ember örülhet-e a szen­vedésnek? Nem ferdelelkű rajongás vagy üres prédikációs frázis-e há­lát emlegetni a szenvedésben? őszinte, egészséges, „embemyi“ embe­rek-e azok, akiknek eszükbe jut hálaimát mondani ilyenkor? Hogyan írhatta le Baudelaire: „Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad“, és „A Fájdalom az egyetlen nemesség, amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el“? Hogyan énekelhetett Te Deumot Szent Erzsébet, amikor kicsi gyermekeivel együtt elűzték otthonából? őszintén mondhatta-e Helen Keller, századunknak ez a nagyszerű süketnéma vak embere: „Köszönöm Istennek fogyatékosságomat, mert általa találtam meg ma­gamat, munkámat, Istenemet“? Az emberi személy nem egyszerre és magától értetődően kész — fo­kozatosan válik személlyé, felismeréseitől, szabad döntéseitől, elköte­lezettségeitől függően, s végül a személyességnek valamilyen fokán éh át (és végig) az életét. Jaspers gondolata ma már pedagógiai közhely: „Az ember-lét: emberré válás.“ A személyességnek különböző fokain máshogyan ismerjük meg a világot, máshogyan éljük meg önmagun­kat, mások az örömeink és a fájdalmaink. Ami egy alacsonyabb sze- mélyességi szinten gondtalan öröm, az magasabb szempontból létünket fenyegető veszély, sőt pusztító kár lehet. Ami viszont egy személy­telenebb szemléletben ellentmondás és zűrzavar, az egy magasabb szempontú szintézisben harmóniává rendeződik. Az ember élete során egyre személyesebbé válhat: egyre bonyolultabb, egyre lényegesebb, egyre egyszerűbb szintézisek során fejlődhet, átlényegülhet. Ez az igazi, az embert önmagává nemesítő, s önmagán túl a transzcendenciá­ba emelő ontogenezis. Megszületésünk az örök életre. 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom