Szolgálat 25. (1975)
Tanulmányok - Babos István: Eucharisztia = hálaadás
Még csak ennyit jegyeznénk meg a-z egyoldalúság magyarázatára: Bűnre hajló természetünk és a bennünket körülvevő szenvedés, amitől annyira szeretnénk szabadulni, talán hozzájárult, hogy inkább a szenvedő Krisztusra fordítsuk figyelmünket, akinek áldozatát ünnepeljük az Eucharisztiában, és valahogy észrevétlenül háttérbe szorult képzeletvilágunkban a megdicsőült Krisztus alakja. Pedig hitünk tárgya az, hogy a lehetetlennek látszó helyzetből is van kiút. Az élet nem a halálba, hanem azon keresztül több életbe vezet, amint Krisztus példája mutatja. Hitünk tárgya a megdicsőült Krisztus, és a róla való megemlékezés nem annyira a magunk javának hangoztatása, hanem Isten dicsőítése nagy tetteiért. Hálaadás, felajánlás, megemlékezés Az összehasonlító vallástudomány kimutatta, hogy az egymást követő korok a régi formákat új tartalommal töltötték meg. Ez az elv érvényes az üdvösségtörténetre is, amely a Szentírásból elénk tárul.5 Az Eucharisztia ünneplése az utolsó vacsora eseményeiről való megemlékezés. így jogos a kérdés: Mi volt a régi keret és mi volt az új tartalom Jézus és tanítványai ünneplésében? A régi keret az asztali áldás és hálaadás. Ez a zsidóknál minden közösségi étkezés alkalmával így volt, a liturgikus (vallásos) étkezéseken, főleg a pász- kavacsorán is. Az étkezés előtt az asztalfőn ülő személy üdvözölte az egybegyűlteket: „Az Úr legyen veletek“, erre azok a szokásos, ma is ismert köszöntéssel válaszoltak. Majd áldást mondott a kenyér fölött: „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret“.5 Ezután szétosztotta a jelenlevőknek. Ez után a szent cselekmény után kezdődött az étkezés. A végén a bor fölött mondott áldást: „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a bort.“ A szöveg nemcsak a föld javairól emlékezett meg, hanem megemlítette Isten nagy tetteit népe érdekében, a szövetséget, amellyel megajándékozta őket. Miután ittak a borból, könyörgés zárta be az ünneplést vagy az egyszerű étkezést. Hálás szívvel emlékeztek meg Isten nagy tetteiről, azaz magasztalták őt jóságáért, ami a teremtésben és a szövetségben tárult eléjük, és kérték, részesítse ezekben az áldásokban a vacsora résztvevőit. Berakha néven volt ismert az ilyen magasztaló hálaadás.7 Az asztalra tett kenyér, a pohár bor, az együtt elköltött vacsora, az egyiptomi fogságból való kiszabadulás, az Úrtól kapott törvény mind Isten jóságának irántuk tanúsított jele volt, és ezért az ember egyetlen helyes magatartása a hálaadás és magasztaló istendicséret. Fontos szem előtt tartani a következőt: Az ószövetségi és általában a vallásos ember nem úgy gondol a hálára, hogy Isten ad valamit, és ezt az ember igyekszik hasonló értékű ajándékkal viszonozni. A vallásos ember szerint minden Istentől van, minden neki köszönhető, és amikor az ajándék forráséra, az ajándékozóra mutat, dicsőítő magasztalásba kezd, mert Isten érdemtelensége ellenére is 14
