Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Babos István: Eucharisztia = hálaadás

kedves volt hozzá. Az ajándékadás, felajánlás nem Isten kegyét igyekszik biztosítani, hanem a dolgok igazi rendjét nyilvánítja ki.

A „megemlékezés“ a bibliában szintén sajátos értelmű. Számunkra a megemlékezés a múltba való lelki visszatérést jelenti. De van úgy is, hogy a múltat hozzuk mintegy a jelenbe, hogy ahhoz csatlakozzunk, vagy hatását érezzük. Például megállunk egy percre, hogy valami fontos évfordulóról megemlékezzünk, és a múltban megindult folyamatot továbbvigyük. Az ószövetségi megemlékezés a múltat hozta a jelenbe azért, hogy a megemlékezők csatlakozzanak az Isten és ember közötti szövetséghez. A régi keret tehát annyit jelentett, hogy hálás szívvel emlékeztek meg Isten ajándékairól és nagy tetteiről, megjelölve a dolgok igazi rendjét, hogy Isten minden jó forrása, és könyörögtek, hogy itt és most részesítse őket áldásaiban, és tegye őket részeseivé a szövetségnek.

Az új tartalom, az új szövetség, Isten legnagyobb tette: megváltásunk Jézus Krisztusban. Mind a négy leírás az utolsó vacsoráról (Mt 26,26-29, Mk 14,22-25, Lk 22,15-20, 1Kor 11,23-26) megemlíti, hogy Jézus, mielőtt átadta volna magát a szenvedésre, mielőtt az új szövetséget megpecsételte volna, áldást mondott. Istennek ajánlotta magát a Vacsora alatt, nem helyettünk, hogy fölmentsen az Isten szolgálata alól, hanem a mi nevünkban, hogy lehetővé tegye, hogy Istent helyesen szolgáljuk. És ezt a felajánlást másnap a legmostohább körülmények között be is teljesítette. Isten felé fordult és hű maradt Isten akaratához, azt tette, amit természetünkből kifolyólag nekünk kellett volna tenni: engedelmeskedett Isten akaratának. Vértanúhalála „a sokaságért“ hitvallás, a dolgok igazi rendjének kinyilvánítása, amelyben a hála és az áldozatfelajánlás gondolata egyformán jelen van. Az Istennek hálát adó ember a kapott jó forrására, Istenre mutat, akitől minden jó származik. Az önmagát Istennek ajánló személy belső magatartását felajánlással, ajándékkal fejezi ki úgy, hogy az ajándékot és önmagát a Teremtőnek adja, akit Jézus tanításából úgy ismerünk, mint Édesatyánkat.

Hála és felajánlás két egymást átölelő fogalom. Hálatelt szívből fakadó fölajánlással tesz hitvallást az ember a dolgok igazi rendje mellett. Ezzel fejezi ki Isten mindenekfölötti hatalmát és saját Istenhez tartozását.8 Ebből következik, hogy az ember egyetlen helyes magatartása Isten, Teremtője és Megváltója előtt a hálatelt szívből fakadó istendicsőítés és önmagának Istenhez rendelése (felajánlás), övé mint teremtmény, de övé akar lenni úgy is, mint Atyját szerető gyermek. Ez a dolgok igazi rendje, és ennek eredménye a feltámadás, amint ez Jézus életéből nyilvánvaló. Benne az emberiség feje és általa az egész emberiség igent mondott Istennek, ezért Isten felmagasztalta őt. Az Eucharisztiát megülve ezt az „átalakulást“ ünnepeljük, Krisztus „átmeneteiét" a halálból az életre. Ennek az „átalakulásnak“ első gyümölcse, a feltámadt Krisztus, jelenik meg a kenyér és bor színe alatt, hogy ezt az új életet közölje velünk, és mi ahhoz csatlakozzunk.

15