Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Babos István: Eucharisztia = hálaadás

átlátszó világosságra törekszik, elfelejti, hogy csak hasonlóságról van szó és nem azonosságról.

Áldozat vagy hálaadás az Eucharisztia?2 — Luther teológiájában a törvény és a hit szemben áll egymással. Az embernek vagy a törvény által van kapcsolata Istennel, ahol az ember a cselekvő és a parancsok megtartása által igyekszik kiérdemelni Isten jóindulatát — ez volt az ószövetségi helyzet —, vagy a kegyelem útján, ez jellemzi az újszövetséget. Isten jóindulatának oka Krisztus áldozata, amivel egyszer s mindenkorra megváltást szerzett. Ezért a keresztény istenimádás hálaadás, hálaáldozat a megváltás ajándékáért. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre“ annyit jelent, hogy hálás szívvel gondolunk Krisztus értünk felajánlott áldozatára (Erinnerung), nem pedig a bibliai értelmű megemlékezés (Gedächtnis), amely az üdvösségtörténeti eseményt egyben jelenvalóvá is teszi. Más szóval az ember nem válthatja meg magát, ez az Isten műve. Luther a katolikus tanítást és gyakorlatot úgy értelmezte, hogy aszerint az emberi jótett üdvösséget szerez, ami természetesen félreértés.

A trentói zsinat szerint az eucharisztia ünneplése nemcsak dicsérő áldozat vagy hálaadás — az is —, nemcsak egyszerű megemlékezés — az is —, hanem valódi áldozat: propitiatorium, engesztelő áldozat (DS 1753). A zsinat nem fejtette ki a keresztáldozat és az Eucharisztia között kapcsolat módját. Utána a teológia olyan nagy lelkesedéssel védte az Eucharisztia áldozati jellegét, hogy a többi szempontot szinte elfelejtette. A szentmiseáldozat szinte külön áldozattá vált, amely a keresztáldozat „megújításából“ nyeri hatékonyságát. Ez így természetesen nem szabatos, mert ami egyszer megtörtént, azt nem lehet megismételni.

Amint látjuk, a kérdés fölvetése a fenti formában helytelen, a „vagy- vagy" modell zsákutcába vezet. Látható ez abból, hogy az idő múlásával mindkét fél egyre jobban megmerevedett a maga álláspontját védve. A kivezető út abban rejlik, hogy egyrészt újra felfedezzük az egységet, mégpedig két síkon: a szentmise és Oltáriszentség (áldozat és áldozás) meg Krisztus és az Egyház áldozata között. Másrészt követnünk kell az ősegyház hitét, amely elsősorban nem imádás tárgyát látta az Eucharisztiában, hanem Krisztus cselekvő jelenlétét. A szentségi jelenlét valóságos, ugyanakkor (számunkra még) nem teljes, még nem színről színre való találkozás az élő Krisztussal, aki a mi üdvözítőnk és Megváltónk, Akinek megváltói működése kihat minden időre.3 Szépen foglalja össze mindezt az úrnapi zsolozsmában Szent Tamás antifonája: „Ó szent vendégség, amelyben Krisztust vesszük; szenvedésére emlékezve kegyelemmel telik meg a lelkünk, és a jövő dicsőség zálogát kapjuk.“ A múlt (szenvedés), jelen (kegyelem) és jövő (dicsőség) mind cselekvő jelenlétre utal. A II. vatikáni zsinat körüli teológia egyelőre még kissé szokatlannak ható új szavai (transsignificatio, transfinalisa- tio), anélkül, hogy a régi hitet bármiképpen is feladnák, ezt a dinamizmust akarják hangsúlyozni.4

13