Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Szabó József: Albert testvér, Krisztus torzóinak restaurátora
ha a vallás gyakorlása kerül is valamibe.'' Ami pedig a szegénységet illeti, példázza egy bájos apróság: Egy magasrangú pap jön látogatóba. Albert testvér egy kis csomag sonkát prezentál vacsorára. Csakhogy nem tudnak mivel hozzányúlni: a szolgálattevő testvér pirulva ismeri be, hogy egyetlen favilla akad a házban, és csupán kerti kések. Amit ők esznek, ahhoz a kanál is elég. Sokan keresték föl ezeket a remeteségeket, kíváncsiskodó gazdagoktól és érzékeny művészektől lelkigyakorlatot tartó főpapokig és megtérő bűnösökig. Albert testvér maga is boldogan lakott ott. örült volna, ha a halál is ott éri, csakhogy sajnálta a fáradságot, hogy télvíz idején orvost hozassanak, így végső erejével visszavonszolta magát Krakkóba, kedves koldusai közé. Művész mindhalálig De mi lett a festőből? Aki úgy fogná fel, hogy Albert testvér fölcserélte a művészetet a felebarát szolgálatával, az nem hatolt bele ennek a léleknek a titkába. A skolasztika a lelkek szolgálatát „a művészetek művészetének" nevezte. Albert testvér felfogásában a művészet: stílus, amely lelket fejez ki. Ezt a stílust fedezi föl, ezt az isteni remeket látja meg azokban a nyomorult torzképekben, akiket az élet eléje vet. Akármit tettek is magukkal, Isten arca kitörölhetetlenül ott ég lelkűk mélyén. Rajta áll, hogy fölfedezze, rajta áll, hogy helyreállítsa: hiszen festő! Albert testvér sohasem lett hűtlen a művészethez, csak az ecsetet cserélte fel lassacskán más, láthatatlan eszközökkel. Magával sodorta a legcsodálatosabb művészet: Isten képmását csalogatni elő az emberből. Különben még jóidéig festegetett, és mikor végképp letett róla, akkor sem maradt lelkében semmi meghasonlás. Ha véleményét kérdezték, higgadt biztonsággal válaszolt. Egy képzőművészeti akadémiai tanárt tökéletes bámulatba ejtett tanácsaival. „Ami különösen feltűnt nekem rajta, az az egyszerűsége és lelkesedése volt. Ebben az emberben semmi sem volt banális." Nagyszerűen tudta és kihasználta a szépség szerepét a nevelésben, nemcsak a természeti, hanem a művészi szépet is. Igen jó szolgálatokat tett az Ogrze- walniában az egyik jól hegedülő testvér, ö maga szívesen és szépen énekeit, különösen a gyerekeknek. Később színdarabokat íratott és adatott elő védenceivel. (Ezek egyikén használták fel kulisszának és kenték be firnájsszal a jó testvérek egyik legszebb képét . . .) A testvérek kápolnáinak megvolt a maguk egyszerű és szigorú szépségű stílusa. Kérlelhetetlen keménységgel szórt ki minden giccses, mosolygós szentszobrot. És micsoda ragyogó jelenet az, amikor ismerősei egyszer divatlapok mellett ülve találják, s valóságos előadást tart a ruhaanyagok természetéről, a színek harmóniájának törvényeiről! Ugyancsak kevés modell talált kegyelmet előtte . . . Albert testvért élete második felében már túlságosan elfoglalta Isten élő képmásainak restaurálása, nem maradt ideje az ecsetet kézbe venni, — de szemlélődéseinek táplálója, egyszerű megjelenésének lebilincselő vonzóereje, emberformáló művészetének lelke mindig a szeretettől áthatott szépség maradt. Mi jellemzi azt a „stílust" (művész létére nagyon szerette használni ezt a szót), amely életét és művét átjárja? 53
