Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Szabó József: Albert testvér, Krisztus torzóinak restaurátora

Első tekintetre feltűnik a szegénység döntő szerepe. Albert testvér ujjong az örömtől, amikor fölfedezi az eredeti franciskánus szabályt. Szegénységük valóban magán hordozza a szentferenci stílus minden sajátosságát. Ö is a szabadság előfeltételének tartja, amely Isten független, készséges eszközévé tesz, és nyugalommal, gondtalansággal tölt el. A „szent gondtalanság“ jelszavát élete vége felé egyre gyakrabban hangoztatta. Ha kiürült az éléskamra, nem volt mit adni a gondozottaknak, először rászólt csüggeteg fiaira: „Nem szégyelíitek magatokat, hogy ilyen kevés a hitetek? Hát mit gondoltok a Gondviselésről?“ Aztán imádkozni kezdett, egyszerű szavakkal emlékeztetve az Urat: „De Uram, hisz magad mondtad, hogy azoknak, akik először az Isten országát keresik, minden más hozzáadatik! Szegény haszontalan fickók vagyunk, de egész biztosan Isten országát keressük. Mi mást is keresnénk? Hát add meg azt a .többit' is, amit megígértél. Nem holnapra, csak mára." És meg sem lepődött azokon a kis „harmadrendű csodákon", amelyek ilyenkor bekövetkeztek, pl. váratlan adományok formájában. Csak természetes, hogy Isten nem csalja meg a benne bízókat, föltéve, hogy nem akadályozzuk szeretetlenséggel a Gondviselés kezét. Az albertinusok és sok „keresztény“ csodaélménye közötti alapvető különbség az, hogy itt nem a csoda váltja ki a hitet, hanem a bízó hit hozza magával a csodát. Albert testvér valósággal örült, ha időnként végszükségbe jutottak, „különben hol maradna a bizalom?" „A pénz a legutolsó, ami miatt aggódom. Csak vessük magunkat teljes erővel arra, amit Isten akaratából tennünk kell. Az eszközök mindig adódnak hozzá.“ Egyik utolsó intelme fiaihoz: „Őrizzétek meg a szent szegénységet, és a szegénység meg fog őrizni benneteket!“

Ez a szegénység hozza őket örvendező kapcsolatba a teremtett világgal és a munkás, egyszerű emberekkel. De a 20. század fiánál erősebbben kidomborodik a szociális felelősségtudat is, a tudatos közösségvállalás a társadalom kivetettjeivel. Erről már volt szó.

Szegényeivel szemben az odaadó jóság stílusában jár el. Kedves hasonlata szerint „jónak kell lenni, jónak, mint a kenyér az asztalon a kezünk ügyében. Aki akarja, vág belőle, eszik belőle — a kenyér az éheseké.“ Ha valaki iránt csodálatát akarta kifejezni, egyszerűen azt mondta rá: „Olyan jó, mint egy falat kenyér.“ És amikor valaki egyszer „lelki építményének eredetéről“ kérdezősködött tőle, finom mosollyal válaszolt: „Az Urat nézem az Oltáriszentségben: talált-e ki szeretete valaha ennél szebbet? Ha ő kenyér, hát legyünk kényér mi is. Fösvény az, aki nem úgy cselekszik, mint ő, Hagyjuk fölenni magunkat."

Ez a jóság persze minden, csak nem passzív és tétlen. „Minden pillanatot csordultig kell tölteni szeretettel“ — mondja. Isten nem elvontan teszi fel nekünk a kérdést: „Szeretsz-e engem?", hanem a felebaráton, a mellettünk élő, mellettünk nyomorgó emberen át. A mi feleletünknek olyan szeretetben kell megnyilvánulnia, amely arcunk izzadságába, kezünk Ynegkérgesedésébe, testünk fáradságába, lelkünk vérző fájdalmába kerül. Albert testvér stílusa a tökéletes szeretetszolgálat. Tartozunk a legjobbat nyújtani a testvérnek,

54