Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: A szeretetről szóló tanítás Szent János írásaiban

szóló jánosi tanítást is így szintetikusan feldolgozzuk, de talán ösztönözni tudjuk az olvasót, hogy maga próbálja a búcsúbeszéd alapján a Szentlélek szerepét kielemezni.)

D) A keresztény szeretet megnyilvánulásai

Krisztus szeretetének legteljesebb, legvilágosabb és legvégső megnyilvánulása a keresztáldozat. Ennél nagyobb szeretet nincs (vö, Jn 15,13), ennek a szeretetnek hivő elfogadásából táplálkozik minden keresztény szeretet, amely így Krisztus szeretetének jele marad a világban. „Szeressétek egymást“ — ez Jánosnál a legfőbb krisztusi parancs, amit a búcsúbeszédben megismétel (Jn 15,12.17). Levelében az apostol ezt a parancsot ismét előhozza. A parancs egyben régi és új. Régi, mert a keresztény tanítás alapköve, magától Jézustól származik: „ez az, amit kezdettől fogva kaptatok“ (1Jn 2,7). Ugyanakkor új, mert újra és újra megvalósul: egyszerre új feladat és új valóság. A keresztény élet „novitas“ (újdonság) mivoltáról szóló pat- risztikus tanításnak egy gyökerét találjuk ebben a gondolatban. A keresztény közösséget, amely ezt a krisztusi szeretetet éli, ugyanakkor a gyűlölet tengere veszi körül. Szeretetük megkülönböztető jelként ragyog a világban: „Ismerje meg ebből a világ, hogy Te küldöttéi engem“ (Jn 17,23).

A szeretet, amelyről János beszél, elsősorban a keresztények egymás iránti szeretete. Ez következik a jánosi eszkatológikus szemléletből, amely szerint a világ már mintegy fel van osztva Krisztus híveire és ellenségeire. Aki Krisztust elfogadja, már csatlakozott a szeretet közösségéhez, aki visszautasítja, az a gyűlölet, sötétség és halál országának lett tagjává. Azok a jánosi szövegek, amelyek szerint az ítélet már megtörtént (pl. Jn 16,11), ezt a szemléletet fejezik ki. „Itt az utolsó óra“ — írja az apostol (1Jn 2,18). Ebből a szemszögből a hit érlelődése mint folyamat, vagy a szeretet tökéletesedése mint életfeladat aligha jut kifejezésre. Úgy érezzük, hogy ugyanebből az okból kifolyólag a jánosi írásokban aránylag kevés gyakorlati útmutatás található a szeretet napi kötelességeire vonatkozólag. A szeretet a nagy átfogó és szintetikus témák egyike, úgy, mint az „élet“ vagy a „fény“ vagy az „igazság“, az egész ember Istenhez, Krisztushoz és hivő társaihoz való alapviszonyát s a „végső óra“ üdvtörténeti helyzetét fejezi ki, de ritka a részletes, konkrét kifejtése és alkalmazása. Nem mintha ez teljesen hiányoznék. Szent János erélyesen sürgeti, hogy szeretetünk tettekben, ne csak szavakban nyilvánuljon meg (Un 3,18). Főképp a szeretet és a parancsok megtartása közti szoros kapcsolatot ismétli gyakran és nyomatékkai (Jn 14,24; 15,10; Un 2,5; 3,22; 5,3). Hasonlóképpen az Isten szeretete és a testvérek szeretete közti elválaszthatatlan kapcsolatot senki olyan világosan és ékesszólóan nem szögezi le, mint ő: „Aki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szerethetné?“ (Un 4,20). A jánosi létszemlélet alapján ennél világosabb érv nem is létezik. Aki a látható élet síkján nem éli a szeretetet, az a természetfeletti (a láthatatlan léthez tartozó) síkon

36