Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Karl Rahner: Az átvert szívű Ember

tenni, ha megtalálta a saját szívét. A létnek ezt a középpontját, vagyis szívét csak akkor találja meg ő maga, akkor találják meg mások, ha elfogadják, hogy átdöfött szív, átjárta a szeretetet felfoghatatlansága. Mert úgy tetszett ennek a szeretetnek, hogy egyedül a halálban diadalmaskodjék.

Persze jogosan mondhatjuk: ilyennek kell a papnak mindig lennie, így kell hivatását mindenkor értenie. De éppen a papi egzisztenciának ez a mindenkori lényege válik ma és holnap nyilvánvalóbbá, és követeli meg kérlelhetetlenebből a pap döntését. Mert a papság egyre kevésbé lesz magától értetődő társadalmi tényező, egyre inkább a hitetlen diaszpórában, az Egyház társadalmi jelentéktelenségében, az Istenről közvetlen tapasztalatot nem nyújtó evilági légkörben kell gyakorolni. És nagy kérdés, nem kopik-e le a jövőben még sokkal több a pap mai társadalmi státusából. Amivel persze egyáltalán nem mondjuk, hogy máris erre a valószínű jövőbeli állapotra kell törekednünk, vagy ezt kellene előmozdítanunk.

Mindenesetre a konstantini korszak végére jár; nemcsak általában az Egyházra, hanem minden egyes papra vonatkozólag is. A pap már nem egy kis egyházi állam oldaláról gyakorolja küldetését, nem pápa a faluban, nem számít vitathatatlanul az előkelőségek közé, társadalmi előjogai és tekintélye eltűnnek. Lassacskán már csak az marad meg neki, aminek lennie kell: Isten embere, a homo religiöses, a hivő, remélő, szerető ember. Helyzete nekiszegezi a kérdést: igazán az-e, aminek lennie kell: átvert szívű ember? Mert az ilyen szív Isten igazi temploma, a Lélek forrása, küldetésének és papi hitelének valódi ereje.

. . . és Jézus Szíve

ilyennek kell lennie a holnap papjának. És ez a kötelesség — amely végső mélyén Isten kegyelméből tény is — mindig meghaladja erejét. Ha gondterhelten kérdi majd: hol találja meg azt, amije magától nincsen, hol láthatja meg mindig újra őseredeti egyszerűségben, minek kell lennie, akkor csak egyet tehet: oda fordul Urához, akinek szolgál, arra tekint, akit átvertek, és Jézus Krisztus átvert szívét tiszteli.

Mielőtt megkísérelnénk, hogy még egy kicsit pontosabban körvonalazzuk ezt, még egyszer emlékeztetünk a már jelzett kettős határra. És mindarra, amit már tudnak: Hogy a „szív“ bibliai alapfogalom is, őssző, az ember lényeges középpontját kell értenünk rajta, ahol egész testi valóságával áll Isten előtt. A „szív“ képe tehát nem mesterséges átvitel, nem egy testi szerv metaforája az elvont fogalom helyett, hanem eredetileg az embernek ezt a középpontját jelzi, amelyben örökkévalósága lakozik és megy végbe. Hogy az embernek szüksége van ilyen ősi mélységeket felidéző sza27