Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Karl Rahner: Az átvert szívű Ember
nél fogva a pápai intelem is lehet visszhangtalan kiáltás az üres, néma pusztaságba; hatása teljesen hallgatóinak jóakaratától függ, mindenki hallgatólagosan kivonhatja magát, ezzel még nem vét a köteles engedelmesség ellen. Hiszen ez a tisztelet is, sok mással együtt, a gyakorlati keresztény jámborságnak és keresztény életnek arra a területére tartozik, amelyet hál- istennek végső soron nem lehet intézményesíteni, kötelezően elrendelni, manipulálni. Minden liturgikus intézményesítés és főpásztori intő szó mellett is a Léleknek a szívek szabad szeretetéből fakadó szabad, kiszámíthatatlan működésére van bízva. Ostobaság és gyávaság volna elzárkóznunk az elől a beismerés elől, hogy a Jézus Szíve-tisztelet története válságos szakaszba jutott. Kihal-e gyakorlatilag az Egyházban? Nem annyira elutasítóinak hangos tiltakozásától, mint inkább azoknak az embereknek magától értetődő hallgatásától, egyszerű elhanyagolásától, akiknek már semmi közük hozzá, nem találnak kapcsolatot vele, — legföljebb úgy vesznek tudomást róla, mint egy itt-ott még előforduló történelmi emlékről, amilyen mondjuk a tizennégy segítő szent valamelyik kápolnája, vagy egy prágai Gyermek Jézus-szobor, amely valamikor dédanyánk komódját díszítette, és most még ott található valahol a családi lakásban. Marad-e egyéb húsz év múlva a Jézus Szíve- ájtatosságból, miint egy hivatalos egyházi ünnep a sok közül? Ezek az ünnepek egyszer az eleven jámborság liturgikus lecsapódásaként keletkeztek, és a liturgia konzerváló jellegénél fogva nem tűnnek el, holott a létbehívó lendület már rég kialudt. Lesz-e húsz év múlva még Jézus Szíve-péntek egyházközségeinkben, vagy már csak egy pár jámbor lélek, esetleg a zárdákban, akik (mint mondani szokás) „megtartják az elsőpénteket“, egy régebbi — alapjában már elmúlt — vallásszociológiai kor puszta maradványaként? Talán ha húsz év múlva — az idő ma igen gyorsan múlik — valahol szó esik Jézus Szívéről, olyan csodálkozva fogják hallgatni, mint valami ismeretlenné vált szókincsből vett kifejezést, és fáradságosan kell majd megmagyarázni, mit értünk valójában ezen, és miért beszélünk róla éppen ezzel a szóval. A kérdés helyes fölvetése Lehetünk persze azon a véleményen, hogy ezeknek a válságjelenségeknek egy része olyan körülmények szülötte, amelyeknek nem szabad így maradniok, és az Egyház Lelkének segítségével nem is maradnak így. Ilyennek: a keresztények és a papság bizonyos lázas ügyködése és a szívek általános raeionalisztikus kiszáradása, a kontemplativ és misztikus elem eltűnése az Egyházban, a „térdelő teológia“ hiánya, az a kísértés, hogy pusztán intézményes változtatásoktól várjunk az Egyházban minden üdvösséget. De ha mindezt számításba vesszük is, ha azt várjuk is, hogy a téli időszak után a szemlélődés és a misztika új tavasza virágzik fel újféleképpen 23
