Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Giacomo Lercaro: A szeretet a zsinati tanítás világánál
Tudjuk, hogy vannak közösségek és vannak nemzetek, amelyek éhenhal- nak; de gyakran azzal vigasztaljuk magunkat: „Mit tehetek én, gondoljanak vele mások!“ A Zsinat álláspontja egész biztosan nem ez! A „Gaudium et spes“ konstitúció tehát elénk tárta a problémát. Kifejezései talán keménynek tűnnek, de egyedül tudják megoldani az emberiség életét; máskülönben nem lesz más, mint állandó háború. Vagy megértjük ezt az alapvető szükséget, ezt a természeti igazságot: „Isten a javakat minden ember számára teremtette“, vagy arra ítéljük magunkat, hogy soha sem oldjuk meg a béke kérdését! A gazdasági és társadalmi problémákon túl a kultúra problémája is elénk tárul: föl kell emelni az elmaradott népeket, és minden embernek kielégítő művelődést kell biztosítani. Nem elég adói, mert az embernek kulturális igénye is van, mert az ember nem puszta gyomor, hanem értelem is. Bűntény lenne, ha tagadnánk a kultúrát! Már most: mi legyen egy keresztény az emberi harcok következményei és a súlyos problémák színe előtt? Mi a rendeltetésünk nekünk, akik törpe kisebbsége vagyunk a négy müliárd felé tartó emberiségnek? Az, amit Jézus mondott nekünk: „kovász, amely megkeleszti a tésztát, só, világosság" (Mt 12,33); az, amit az Egyház követel a szegénység szellemére való felszólításával, hogy így a keresztények kovász, világosság és só lehessenek egy önző világban, amely megoldhatatlanságiig fokozza a problémákat, pedig a javak közösségének értelmében meg lehetne oldani őket. A Zsinat sürgette érzék a szegénység iránt nem csupán előfeltétele annak, hogy kovász és só lehessünk e világon, hogy megteremtsünk egy bizonyos egyenlőséget és a javak igazságosabb elosztását, hanem azt mondanám: még ennél is előbb a keresztény ember Krisztushoz való hasonulásáról van itt szó. Hiszen a kereszténynek sajátos kötelessége az, hogy hasonlóvá váljék Hozzá, aki a szegénységet választotta és szerette. Szóljunk végül egy utolsó vonásról, amelyet a Zsinat kiemelt. A szegénység iránti érzék, a szegénységre vonatkozó tanítás nincs külön fejezetben kifejtve, inkább elszórtan található a zsinati dokumentumokban. Ugyanígy áll a dolog a „diakonia“, a szolgálat tanításával is. Egy kissé elveszítettük a szolgálatnak ezt a érzéket, engedve a triumfa- lizmus bizonyos kultuszának — De Smet bruges-i püspök alkalmazta először ezt a szerencsés kifejezést —, ennek a néha kicsit hűbéri örökségnek! Pedig a keresztény felfogás, amelyet az Egyház annyiszor hangoztatott, az, hogy szolgálni születtünk, és a szolgálatnak ezen a hierarchikus lépcsőjén a kereszténynél is előbb áll a pap; a papnál is előbb a püspök; végül pedig „Isten szolgáinak szolgája“, a pápa. A szolgálatnak ez az érzéke minden bizonnyal nem új, hiszen Jézus ismételten azt állítja az evangéliumban önmagáról: „Az Emberfia nem azért jött, 20
