Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Giacomo Lercaro: A szeretet a zsinati tanítás világánál
az indiai, a kínai, az óceániai, az afrikai kultúra is. Tehát a nyugati formák semmiféle kényszere nem igazolható többé. Innen származik a liturgia hajlékonysága, amint ezt a liturgikus konstitúció kijelenti: okosan alkalmazható a helyi viszonyokhoz, miután ezt a helyi egyházi hatóság kikísérletezte, és a központi egyházi hatóság jóváhagyta és engedélyezte. A papság magáévá teszi egy civilizáció, egy hagyomány, egy törzs jellegzetes helyi megnyilvánulásait — pl. mi egy bizonyos módon siratjuk el a halottat, másutt ez másképpen történik; nálunk a gyász színe a fekete, másutt a fehér. Mi esetleg képtelenek volnánk megérteni valamit, mások számára ugyanez természetes, és magában véve semmi rossz sincs benne, sőt magától értetődő és emberi, következésképpen keresztény is lehet. És kivéve azt, amit Krisztus változhatatlanul elrendelt, mindaz, ami egy tiszteletreméltó hagyományban, egy ősrégi kultúrában, egy a mienktől különböző, de igazi művészetben nyitott érték a kereszténység számára, a kulturális pluralizmus elvének erejében elfogadható. Hiszen ki mondaná, hogy Görögország filozófiai kultúrája szükségszerű alapja az emberiség egész gondolkodásának, és ne lehetnének más, ugyanilyen tiszteletreméltó kulturális erek! Ez a hiteles katolicitás: lehetővé teszi éppen ezt az alapvető, egyetemes szeretetet, és az mindnyájunknak a testvériség érzését adja abban az emberiségben, amelyet Isten teremtett, Krisztus megváltott, majd pedig az egész világon szétszóródva különféleképpen alakult, különböző nyelveken beszél, különböző kifejezési formákat teremt, különböző hagyományokat és kultúrákat hoz létre. És mégis ugyanaz az emberiség ez, amelyet Isten teremtett, egyedül Krisztus váltott meg, amelyben nincsen zsidó, sem pogány, sem görög, sem barbár, sem szkíta, sem rabszolga, sem szabad, sem férfi, sem nő. 3) A közösség iránti érzék: „koinonia" és „diakonia“ A Zsinatnak még egy másik pontja is a szeretetre vonatkozik: ti. a közösségnek az az érzéke, amelyet részben mi hivők vagy gyakorló keresztények is elvesztettünk. Amikor tizenkét évvel ezelőtt közzétettem egy misedirektóriumot, s kezdtem beszélni „Isten népének gyülekezetéről“ és terjeszteni az ilyen utasításokat: „a gyülekezet feláll, a gyülekezet leül" stb., akkor az újságokból, levelekből a tiltakozás egész kórusa hangzott fel: „a gyülekezet? mi ez? hát azért megyünk templomba, hogy gyülekezzünk? hiszen ez kommunizmus, szocializmus, ez nem katolicizmus!“ Az individualizmus az a szú, amely a reneszánsz óta az élet minden valóságát megrágta: Descartes-tól, aki az igazságot csakis önmagában keresi, Leibniz ajtó és ablak nélküli monádjaiig, a féktelen szubjektivizmustól az istentagadó egzisztencializmusig . . . 17
