Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Giacomo Lercaro: A szeretet a zsinati tanítás világánál

Megjelent magában a vallásban („cuius regio, eius religio“), majd a közgazdaságban, a politikában, az ájtatossági gyakorlatokban, egészen bizonyos jellegzetes megnyilvánulásokig: „nem lehet már imádkozni: most mindenki beszél, mindenki felel!"

Belopózott magába az Oltáriszentség vételébe is, amelyet néha utilita- risztikus értelemben fognak fel: „Krisztus, egészen az enyém vagy, jaj annak, aki hozzád nyúl, vagy elvesz tőlem!“

A Zsinat ezzel szemben a közösség érzékét sürgeti. A „Presbyterorum Ordinis“ dekrétumban van egy nagyszerű cikkely: „A lelkipásztor feladata nem szorítkozik a hívekkel való egyéni törődésre, hanem kiterjed az igazi keresztény közösség kialakítására is. A közösségi érzés helyes kibontakozásához hozzátartozik, hogy necsak a helyi egyházközséget fogja át, hanem kiterjedjen az egész egyházra“ (n.6). Úgy kell ápolni a közösség érzékét, amint az egyházról szóló konstitúció, a „Lumen Gentium“, nyomban az elején bemutatja. Csodálatos a második fejezete „Isten népéről“, amellyé váltunk, vagy a gyakori liturgikus kifejezés szerint „Isten családjáról“ (família Dei). Ö az Atya, mi pedig a gyermekei; közösségünk papságra, szerzetesekre, világiakra tagolódik, de az egészet egyesíti hivatásunk: az életszentség, amely felé mindannyian törekszünk; eszközeink különbözők, de közös a célunk: az, hogy visszatükrözzük az Atyának és az ő egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak szépségét.

Ebben az egységes családban különbözők a hivatások, különbözők a feladatok, különbözők a szervezetek, de a szeretet tökéletes köteléke egy és ugyanaz az egész családban.

Ha most visszagondolunk a püspöki kollégiumra vonatkozó tanítás viszontagságos sorsára, világosan kitűnik, hogy e tanítás alapvető fogalma, sarkköve éppen a közösség: minden püspöknek át kell éreznie az egész Egyház szükségeit, a többi egyház gondját is.

Lehet-e szebb, mint ha egy püspök ráeszmél, hogy túl a saját egyházmegyéjén, amelynek élére állították, ott az egész világ, és Krisztus ebbe a világba küldötte apostolait, hogy „hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek“; a világnak, valamennyi egyháznak egyetlen szükséglete, egyetlen igénye, semmi nélkülözése, semmi veszedelme, semmi fájdalma, semmi aggodalma nem idegen tőlem; és ha talán idegen is volna, és nem tudnék mindenkinek segítségére sietni, még akkor is tudok imádkozni és szenvedni!

A „papi szolgálatról és életről“ szóló dekrétum idézett cikkelyében van egy mondat, amelyet latinul akarok idézni: „Nulla tarnen Christiana commu- nitas haberi potest, nisi radicem cardinemque habeat in Sanctissimae Eucha- ristiae celebratione a qua ergo omnis educatio ad spiritum commuoitatis in- cipienda est." Vagyis: „A keresztény közösség azonban csak úgy épülhet fel, ha alapja és sarkköve a szent Eucharisztia ünneplése; tehát innen kell kiindulnia minden közösségi szellemre vonatkozó nevelésnek."

18