Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Giacomo Lercaro: A szeretet a zsinati tanítás világánál
határai: ezek alkotják azt az oldalát, amelynél fogva látható társaság, bár nem minden eleme látható. Ezért azután látható határai nem mindig esnek egybe a láthatatlanokkal: vannak, akik lelkileg az Egyházhoz tartoznak, de nem tartoznak hozzá a látható társasághoz. Ez a tanítás olyan régi, mint maga az Egyház. Mégis az Egyház ma még élénkebben érzi a missziós sürgetést, hogy mindenkinek hirdesse Krisztust, mert — mint Szent Péter mondotta pünkösd másnapján — „nem adatott más név az ég alatt az embereknek /Krisztus nevén kívül/, amelyben üdvözölhetnénk“ (Csel 4,12). Az Egyház azt a parancsot kapta, hogy „tanítson minden népet“, és elvigye az evangéliumot minden teremtménynek (Mt 15,15). Érzi, mennyire szükség van arra, hogy a nyájon kívül maradt juhok is odajöjjenek, hogy „egy nyáj legyen egy pásztor alatt“ (Jn 10,16). Szükségszerű, szinte parancsjellegű sürgetés tehát ez, s azért az Egyház nem mondhat le a missziós vágyról. De akkor mii az, amit a katolicitásnak ez a hiteles érzéke, ez a missziós szellem kizár? Mindenekelőtt kizár minden külső prozelitizmust, akármilyen történelmi alakban jelent is meg az elmúlt századokban. Az Egyháznak tehát nincs semmi uralkodási szándéka, nem akar semmiféle hatalmi csoportot alkotni, akár többségben, akár kisebbségben vannak egy országban a katolikusok; az Egyház nem akar semmi kiváltságot, és mindenekfölött energikusan szabadulni kíván a kolonial izmus minden gyanújától s következésképpen a nacionalizmus minden formájától. Sajnos a missziók olykor ebbe a gyanúba keveredtek; és a misszionáriusok, talán öntudatlanul, a legnagyobb nemeslelkűség mellett is hozzájárultak ennek a gyanúnak a fölmerüléséhez. Az európai művészetet elvitték olyan vidékekre, amelyeknek művészete évezredekkel előzte meg a mienk kialakulását; exportálták irodalmunkat, nyelveinket, jogunkat, kultúránkat, gondolkodásmódunkat, liturgiánkat; mindez a nyugatiasítás, s így a gyarmatosítás eszközének tűnt, és olykor forradalmat váltott ki maga ellen. Most az Egyház egyedül Krisztust akarja megvinni, hiszen egyedül Krisztus az üdvösség — olyan Krisztust, aki se nem nyugati, se nem keleti, se nem görög, se nem barbár, se nem szkíta; azt a Krisztust, aki mindenben minden, és ezért tiszteletet parancsol minden iránt, ami a hagyományokban, a kultúrában, a művészetben, az irodalomban, a történelemben, a zenében emberien igaz. Mindazt, ami emberileg jó, igaz vagy elfogadható — akár nyugati, akár keleti — kereszténnyé lehet tenni, meg kell keresztelni: fölveszi a kereszt- séget a fehér ember, fölveszi a néger, fölveszi a sárgabőrű, és ezzel együtt 16
